2018. április 11., szerda

A macska

Úgy lendült át a kerítésen, meghazudtolva korát, hogy még csak meg sem erőltette magát. Napi rutin volt ez számára, soha nem szerette túlzottan a nyílt utcán való közlekedést, mert zajos volt, és veszélyes. A házak között elhúzódó kerítéseken, vagy  háztetőkön közelítette meg az apró, három emeletes bérház muskátlikkal, és lonccal befuttatott százéves erkélyét, ahol jelenleg élt. Tizenhét éves volt, de alig látszott ötnek. Aktívan élt, nem hagyta el magát. Igaz, nappal sokat lustálkodott, de éjszaka volt, hogy a város másik végébe is eljutott, ha a szagok megkísértették, és követte megérzéseit. Egérfogással mostanában nem strapálta magát, legfeljebb a kondíciója megtartása érdekében versenyt futott egy-egy merészebb gombszeművel. De azon már rég túl volt, hogy szórakozásból megölje őket. Bölcsebb lett az évek során, de megtartotta rossz hírét a szürke bundások között, mert a környékén nem szaporodtak el. Nyolc éve élt a muskátlival és lonccal befuttatott erkélyhez tartozó, apró lakásban, ahol társbérlője egy, talán a százéves erkélynél is öregebb asszony volt.

Arra, ahol született még jól emlékezett. Nem ebben a városban élte le fiatal, gondtalan életét, hanem egy sokkal melegebb helyen, ahol az alacsony házak hófehérek voltak, s a macskaköves, dimbes-dombos utcákon nem volt autóforgalom. A tenger sós illata lengte körül a kis települést, és a parton időző halászoktól - kellő alázattal, türelemmel kivárva - mindig leesett egy egy ízletes, és illatos belsőség. Sokadmagával élt egy ház körül. Ott tanulta meg, hogy harcolja ki  saját helyét a macskahierarchiában, és az ételosztásnál is megszerezte elsőbbségi jogát.
Majd egyszer jött egy fiatal nő. Pénzt adott érte, egy kosárba tették, és hamarosan egy kis motoros hajón utazva, végleg elbúcsúzott a szigettől. Onnantól kezdve állandó zaklatásnak volt kitéve. Erre nem szívesen gondolt vissza. Igaz, a fiatal lány szeretgette, kényeztette, de míg a végleges otthonába eljutott vele, számos vizsgálaton, és kellemetlen beavatkozáson kellett átesnie, ami igazán sötét napokat idézett. Majd egy fényes, hatalmas lakásban végre megpihent,  állandónak tekinthető otthonra lelt. Nem volt semmiben hiánya. Minden kényelmet, ételt, ami a fogára való volt, megkapott, csak egyetlen dolgot nem: a szabadságot. Be volt zárva egy magas ház legfelső emeletére, s hiába volt mozgástere, a tavasz mámorító illata vagy az ősz kesernyés földszaga nem jutott el olyan magasra, ahol élt. Ekkor mindenféle betegséget produkált, még a csodás vörös bundája is - mely néhol fehér, néhol fekete csíkokkal volt tarkított - elkezdett hullani, s minden bútort ellepett, mementójaként magányának. Persze  lakótársai ezt nem értették, így orvoshoz cipelték, vitaminokkal traktálták, étrendjét megváltoztatták, de mit sem ért. Szeme egyre csipásabb, szőre egyre ritkább lett.
Majd egy nap, olyan alkalom adódott, mit nem szalaszthatott el. Mesterember jött, aki valami bútort ácsolt a konyhában. Jó ismerős lehetett, mert kulcsot kapott, és mikor a lány nem volt otthon, az ember szabadon járhatott ki s be a lakásba. Mikor az ember először nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy valami nagy dolgot becipeljen, még csak az orrát dugta ki a folyosóra, majd a következő alkalommal kisurrant az ajtón, s az döngve csapódott be mögötte.
Szerencséjére a lépcsőházhoz vezető ajtó is ki volt támasztva, így elindult lefelé a soha véget nem érő lépcsősoron, néhol  sötétben, olykor lélekszakadva rohant, mert emberekkel találkozott, és menekülnie kellett.
És egyszercsak kijutott! Ki, a szabadba! Százféle ismerős, és ismeretlen illat csalta minden irányba, de a zaj olyan félelmetes volt, hogy azonnal meghúzódott egy, a kapubejáró melletti pinceablakban.
Összekucorodva várta az ő idejét, az éjszakát. Mikor elült a nappali város zaja, elindult az orra után, előbb a közeli parkba, majd a külváros utcái között, a kertek alatt elérkezett egy ócskaságokkal telepakolt apró udvarra, s ott kimerülve a hosszú úttól, megpihent egy lyukas lavór alatt, s elszunnyadt.

Az ócskaságokkal teli udvarban nem látták szívesen. Két másik macska - valószínűleg testvérek - próbálta a területét védeni, és nem tűrték a betolakodót, így továbbállt.
Sokáig barangolt az utcákon, főként inkább éjszaka, mert a nappali veszélyektől óvta magát. Ilyenkor megbújt valahol egy kapualjban, vagy  bokrok takarásában. Egyszer majdnem megmarta egy kutya, akit a gazdája sétáltatott hosszú pórázán. Az apró bokor rejtekén felfedezte őt, ahogy szimatolva kereste a más kutyák által otthagyott üzeneteket.
Ő felpupozta a hátát, és megpróbált nagyon rettenetesnek és ijesztőnek tűnni. A nem túl nagy kutya, hosszú orrával hozzáért de mikor éles körmét belemélyesztette a nedves orrba, azonnal visszarántotta fejét. Csaholni kezdett és a félelmetes fogak néhány centire voltak már mikor gazdája ingerülten kiabálva visszarántotta az ebet.
Csonttá soványodva, éhesen került végül egy asszony háza elé. Ereje nem volt már tovább menni, így összekucorodott a kapu előtt. A fiatal nő először csak elment mellette, de később visszajött és valami meleg folyadékot hozott neki. Annyira éhes volt, hogy már azt sem bánta, hogy nem szereti a tejet, így hálásan lefetyelte magába az egészet. Ekkor a nő megsimogatta, válaszként hozzádörgölőzött és rekedten dorombolt. Megnyugtató hangja volt az asszonynak, aki hamarosan becsalogatta a házba és az elkövetkezendő néhány évet vele töltötte. Nem volt hiánya semmiben, és soha nem merészkedett túl messzire otthonától. Megismerte a környéket, barátságokat kötött és ellenségeket szerzett. Néhány év alatt szép nagy, testes kandúr vált belőle, s kivívta a környéken a többi macska tiszteletét. Nem volt aki szembeszállt volna vele. Kedvelte a közeli kis erdő adta lehetőségeket. Éjszakai vándorlásai során sokféle élőlénnyel találkozott, akiket vagy megkedvelt, vagy megutált. A rókát például gyűlölte a fertelmes szaga és erőszakos természete miatt. A sünöket viszont megkedvelte. Szeretett vadászni, de soha nem az ölés hanem inkább a játék kedvéért.
Napközben heverészett az udvar kövén, melyet felmelegített a nap. Ha rossz idő volt, a szoba ablakából figyelte a kövér esőcseppeket a madáritató vizében, vagy a fehér hótakarót, amely szikrázva csillogott a téli reggeleken.

Egy nap azonban minden megváltozott. Az összes bútor, bőröndök, csomagok mind mind az udvarra vándoroltak, majd egy óriási autóban eltűntek. Az asszony megsimogatta a fejét és valamit dünnyögött neki, amiből sajnálkozást hallott ki, majd levette róla a nyakörvet, és zsebretette. Ekkor látta utoljára. Egy hét is eltelt míg - mindig vissza visszatérve az ajtó elé - reggelente várt a már jól megszokott ajtónyitásra, és  reggelire, de hiába. Megérezte, hogy ennek vége. Többé nem megy be a ház meleget, és biztonságot nyújtó belsejébe. Kiköltözött hát az erdőbe. Néhány hét után rájött, hogy ez nem az ő világa. Mert az rendben volt, hogy éjszakánként portyázott és versenyt futott a pockokkal vagy nyúllal, de napközben túl sok ember, kutya és egyre több patkány is előfordult akik nem átallottak még fényes nappal is belekötni. Ezért felkényszerült a fák lombjai közé, de kényelmetlen volt a párnás talpainak az ágak marasztaló tüskéi. Neki kell valaki, aki gondját viseli, hogy a vadászat csupán a hobbija maradjon, és ne a létfenntartás miatt kelljen űznie. Ekkor újra nekivágott a városnak, éjszakákon át  surranva a kapualjak, kerítések tövén, hogy megtalálja az új otthonát.
Így került a százéves, muskátlival és lonccal befuttatott erkély alá, ahonnan csak pár métert kellett a kerítés tetején megtennie, hogy beugorjon és belessen az ablakon.
Tetszett amit látott. Öblös fotelek, vastag szőnyegek, cserepes virágok sora az ablak előtt, és a hajlott hátú öregasszony aki egyik szobából a másikba csoszogott egy apró kalitkával. A rácsok mögött egy apró, sárga madár ült, egy vékony pálcikán. A madár mint különlegesség érdekelte. Eszébe sem jutott, mint lehetséges táplálék. Picit irigyelte is, hogy ekkora figyelmet kap.  Mancsát az erkélyajtó kissé homályos üvegére tette, és nyávogni kezdett. Az asszony akkor vette észre, mikor az ablak alatt sorakozó cserepes virágait locsolta. Ezer ránca szerteszét futott az arcán mikor lehajolt s szemtől szembe láthatta őt. Szélesre tárta az erkélyajtót, s ő, mintha már számtalanszor tette volna meg, kényesen behuppant a szobába, és a szőnyeg közepén tisztogatni kezdte mancsát. Az asszony dünnyögött neki, megsimogatta, ő pedig visszadorombolt, kezéhez törleszkedett. Hamarosan főtt csirkehús került egy tányérkába, s mikor úgy érezte, ez az állomás jó lesz neki egy ideig, befészkelte magát a legnagyobb vörös bársony fotel mélyébe, melynek támláját hófehér csipketerítő védte a portól, és ezentúl ez volt az ő kizárólagos helye.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése