2017. július 18., kedd

Leszel a barátom?

Amikor december elején, egy szombat reggel kinézett Kriszti a nyolcadik emeleti szobája ablakán, egy teljesen más világ tárult a szeme elé, mint azelőtt. Mindent hófehér, csillogó hótakaró borított amerre a szem ellátott. Márpedig ellátott igencsak messzire. Két tízemeletes között a Kis-Duna ágát, s azon túl még az erzsébeti lakótelep szürke házai is látszottak. Még csak nyolc körül járt az idő, s tekintve, hogy hétvége volt, néhány lábnyom tarkította az éjszaka lehullott hótakarót. Mint akit a bolha csípett meg kirohant a szobából és benyitott konyhába, ahol anyu épp zsírban sült csirkemájat készített. A hófehér vastagon szelt kenyér már az asztalon állt a tányér mellett. Kriszti a mennyei illatok varázsától hirtelen elfelejtette miért is rontott be ilyen korán, de az első "katonát" a szájába tömve azonnal eszébe jutott.
- Anu minden cupa hó!
- Tessék? - kérdezte anyu nevetve. - Kicsit nem értem amit teli szájjal mondasz!
- Azt mondtam, hogy minden csupa hó! - mondta a falatot gyorsan lenyelve és máris egy másik katona követte a hirtelen letolt reggelit.
- Most azonnal lemegyek! Szánkózni akarok! - kiabálta és már fordult is ki a konyhából és a gardrób szoba felé vette az irányt ahol meleg nadrágot, pulcsit, kabátot, sapkát húzott majd hirtelen lefagyott arccal ment vissza anyuhoz a konyhába.
- Hol a szánkó?

- Az az óriási vas szánkó? Csak nem gondoltad, hogy elhozzuk magunkkal? - nézett anyu értetlenül a rámeredő szemekbe. - És helyünk sem lett volna hova tenni...- halkult le a hangja és megsimogatta Kriszti fejét aki csüggedten vonszolta ki magát. Bizony a nagy vas szánkó már hosszú évek alatt a téli hancúrozás szerves kelléke volt. Hárman is elfértek rajta. Amikor Kriszti még pici volt, anyu takarókkal tette kényelmesebbé és úgy húzta őt. Később a súlyának köszönhetően a vas szánkó volt a leggyorsabb a Vecsési utca lejtőjén mikor a környező utcák apraja és nagyja összegyűlt, hogy késő estig versengjen, hogy ki tud messzebbre jutni a szánkóval. Persze a fa szánkók könnyűek voltak így hamar nekiiramodva iszonyatos gyorsasággal siklottak le az estére már tükörsimára gyalult havon. A vas szánkó jóval nehézkesebb volt, de ha egyszer megindult, nem volt aki megállítsa. Nem is igazán akarta senki, mert bizony komoly sérüléseket okozott ha valaki elé tolta a lábát. Krisztinek is volt jó néhány kék és zöld foltja egy-egy ilyen szánkózás után, amikor a szánkó nekiütközött a lábának. De bánta is ő! Az ő szánkója volt a legkitartóbb a csúszásban. Anyuék viszont nem tudták volna a kis lakótelepi lakásba elhelyezni és őszintén március közepén nem is igen gondoltak arra, hogy ezt a szörnyeteget magukkal cipeljék a költözés során. Ment a többi elajándékozott bútorral anyu kolléganőjéhez. De az is lehet, hogy ott maradt az apró sufniban Rózsi néniék udvarában, ők pedig a lomtalanítással meg is szabadultak a Braunék utolsó kacatjától is. Így járt apu berámázott fényképe is, ami még nagyon fiatalkorában készült és utólag színesre festette a fényképész. Kriszti sokáig nem jött rá, hogy azért olyan furcsa a kép mert apu kékeszöld szeme a képen kakaóbarnán fénylett. És így járt még sok-sok ütött kopott kacat is. 

Kriszti az előszoba szőnyegen ült teljes téli menetfelszerelésben és a szánkóját siratta. Anyu leguggolt és megígérte neki, hogy nemsokára fognak venni szánkót de most legyen türelemmel.
- Talán menj le a dombokhoz, olyan sok ott a gyerek! Lehet, hogy összebarátkozol eggyel és az engedi, hogy szánkózz az ő szánkóján.
- Biztos nincs is lent senki. - morgott bosszúsan, kivörösödött szemmel, de azért felráncigálta a csizmáját és elindult lefelé az utcára. 
A gondnok takarította az utat a ház előtt és néhány kutyasétáltató néni téblábolt lassan az úton, nehogy megcsússzon ha a kutya megrántja. Kriszti az útját a Duna part felé vette, ahol egy nagy területet az odahordott papírgyári hulladékkal töltötték fel, hogy aztán később beparkosítsák. Most, hogy a hó lehullott a kisebb, nagyobb dombok tökéletes terepet nyújtottak a szánkózásra. Kriszti tévedett: nemcsak ő volt korán kelő ezen a szombaton, hanem sok más gyerek is azonnal szánkózni akart. Persze voltak ócska kis rogyadozó fa szánkók, de kormányozható műanyag minibobokkal is megjelentek a környék gazdagabb lakótelepi gyerekei. Volt akinek síléce is volt és nagymamája segítségével próbált talpon maradni, ami sok esetben nem sikerült. 
Szőke kislány húzta maga után apró szánkóját a dombra és óvatosan lecsúszott majd meg-megcsúszva vonszolta fel a dombtetőre, hogy onnan néhány másodperc alatt újra lecsússzon.
Kriszti csak nézte néhány kör erejéig, majd mikor látta, hogy egyre nehézkesebbé válik a feljutás, odament és köszönt a lánynak.
- Szia! Segítsek?
- Aha, köszi! - mosolygott a kislány, világoskék szeme csak úgy világított szürke kötött sapkája alatt.
- Kriszti vagyok és te? - kérdezte, miközben megfogta a kötelet és elindultak felfelé.
- Andi - jött a mosoly újra.
A következő körben már együtt csúsztak le nevetve a dombról. Jó másfél óra múlva Andi ránézett az apró órájára a csuklóján. 
- Hűha, mennem kell!
- Megyek én is!  Melyik házban laksz? 
- A Makádban, az a sárga ott! - mutatott a Krisztiék házától csupán ötven méternyire lévő házra.
- Az klassz, én pedig ebben itt! 
- Leszünk barátok? - nézett a szőke lány pirosra csípett arcára.
- Oké! Gyere, megmutatom a tesóm aki nemrég született. Még nagyon picike. - húzta maga után Krisztit.
- De biztos lehet? - bátortalanodott el az. - Nem fognak anyukádék szólni?
- Nem, dehogyis, gyere csak!
A kilencedig emelet még egyel magasabban volt mint Krisztiék lakása és épp a másik oldalra nézett Andi szobája. Az előszobában csend volt és tisztaság. Ledobták a csizmájukat és a kabátot majd halkan bementek a szobába ahol egy kiságyban apró baba rúgkapált.
- Erikának hívják! - simogatta meg a pocakját Andi
- De aranyos!
A hangokra megjelent Andi anyukája aki miután köszöntek neki és megígérték, hogy kezet mosnak mielőtt hozzányúlnak a baba körül bármihez, visszavonult a konyhába. 
- Máskor is átjöhetek?
- Persze! 
- De te is átjöhetsz!
- Majd megkérdezem aputól, nem mindig engednek el máshová.
Kriszti körülnézett az övékéhez hasonló elosztású lakásban. A bútorok hasonlóak voltak, fotelok, rekamié, szekrénysor tévé. Azon viszont teljesen elámult, hogy két telefon is volt a lakásban, mert Andi apukája a postán dolgozott, valami hivatalnok féle volt és gyorsan el tudta intézni. Krisztiéknek hosszú, hosszú évek kellettek mire telefont kaptak. Andi apukája nem volt valami mosolygós, barátságos ember. Legalábbis Kriszti picit megijedt tőle mikor a szobába lépett. 
- Mi van lányom? Ki ez a kislány?
Kriszti bemutatkozott, amilyen illedelmesen tudott.
- Braun? - kérdezte a férfi - az zsidó név nem? Zsidó vagy?
Kriszti azt sem tudta mit feleljen. Hallott már arról és látta is nagyapja egyik igazoló levelét, hogy nem zsidó, de akkor még azt nem tudta, hogy ezeket a keresztleveleket a háborúban lehetett venni azoknak a zsidóknak akik meg akartak menekülni a zsidó törvények elől. Azt viszont tudta, hogy édesapját örökbefogadták és nem vér szerinti gyerekük Braun nagypapáéknak, akiket sohasem ismert.
- ....Ne..nem - nyögte ki elvörösödve, majd Andihoz fordult.
- Most mennem kell mert vár az anyukám - hazudta. 
- Kikísérlek- indult el Andi és a lift ajtónál odasúgta.
- Nem kell félni aputól, ő már csak ilyen. De nem bánt.
- Oké. Majd átjössz?
- Ha elengednek...
Megbeszélték, hogy amikor tudnak majd lent a téren találkoznak. 
Egy hosszú barátság kezdete volt ez a nap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése