2016. szeptember 11., vasárnap

Vihar a Kunsági csatornán



Anyu és Gyöngyike egymással szemben ültek a vonat forró műbőr ülésén, Kriszti a piszkos sárgára homályosodott ablakba kapaszkodva bámult kifelé. Meztelen lába az ülésre tapadt. Néha megpróbálta feltenni a felnyitható asztalra, de anyu olyankor elmagyarázta, hogy az is veszélyes hogy itt áll az ülésen és ha nem marad nyugton akkor leülteti.
Apu már tegnap motorral lement a Kunsági csatornára, ahol minden évben sátoroztak. Hátizsákban vitte a sátrat és a pecabotokat. A csatorna kellemes sátorozóhely volt sok családnak. A vadregényes csatorna fűzfákkal, bokrokkal szegélyezett. A keskenyebb részeknél sűrűn áll a nádas. A fűzfák ágai hosszan benyúltak a víz fölé, s onnan hajlottak alá a vízbe. Alattuk kis csónakok pihentek. Csónakból is horgásztak a bácsik akiknek a közelben van a hétvégi telkük vagy épp sátoroztak mint most Krisztiék. A kiszélesedett rész túloldalán a helyi termelőszövetkezet földjei voltak. A szarvasmarhák néha egész közel merészkedtek legelés közben a parthoz, hangjukat áthozta a szél.
Az apró vonatállomás szinte üres volt. A bakterház álmosan várta amíg a nagy zöld kocsis szerelvény lassan fékez, majd megáll. Rajtuk kívül még néhány ember szállt le a vonatról. Kriszti mindig nagyon izgult, hogy ne történjen baj mikor leszállnak, mert a vonatlépcső magas és nagyon meredek volt számára, de apu már ott volt és leemelte őt majd lesegítette Gyöngyikét és anyut is. Eddig is izgalmas volt számára az utazás, mert imádott vonatozni, de innentől kezdve lesz csak igazi mulatság. A vízpart és a sátorhely néhány kilóméterre volt az állomástól. Apu már felállította a sátrat és összeszerelte a botokat. Most  motorral jött eléjük és először Gyöngyikét vitte a sátorhoz néhány holmival mert ő már elég nagy, hogy mikor visszajön  Krisztiért, addig egyedül maradjon s majd vigyázzon a tesójára, amíg apu elmegy anyuért is.
Ő már alig fért a bőrébe, anyu nem győzte lecsillapítani. A hőség elől az apró váróterembe vitték a cuccokat és ott hűsöltek a régi, talán még vályogból készült épület hűvös falai közt. Az egyetlen árválkodó vasból öntött padra leültek és anyu vizespalackot vett elő az egyik táskából és Kriszti kezébe nyomta.
- De nem is vagyok szomjas! - tolta el magától a palackot, de anyu szigorúan a kezébe adta újra.
- Kell a folyadék, nagyon meleg van!
Mire apu visszaérkezett, Kriszti már nagy nehezen legyűrte az íztelen folyadékot.
- Na, gyere motorozunk egyet! - ültette fel Krisztit a nagy MZ motorra, maga elé. Fejébe nyomta a kétszer akkora bukósisakot, és Kriszti is a kormányba kapaszkodhatott, akárcsak apu. Lassan haladtak de ő nem bánta. Imádta a motor illatát, azt a jellegzetes olajos, benzines szagot. Amikor apu otthon bütykölte, ő folyton ott sertepertélt körülötte és bámészkodott, próbálta ellesni a technikáját. Amikor kisebb volt, akkor felfordította a háromkerekűjét és ő is buzgón tekergette a csavarokat és olajozta a kormányt. Addig-addig tekergette mígnem egyszer összerogyott alatta mikor ráült.
A motor zötykölődve haladt a földes úton. Körülöttük már magasra nőtt a búza, július közepe volt. Majdnem húsz percbe is telt mire a sátorhoz értek. Kriszti makacsul kapaszkodott a kormányba, és nem akart leszállni, de muszáj volt mert anyu még az állomáson várta aput. Kelletlenül csúszott le és bevonszolta a sátorba a kis táskáját amit magával hozott. Csak néhány napig lesznek itt, de hozott ceruzát, papírt hogy rajzolhasson. Amikor anyu is megérkezett és kicsit kipihente magát, nekikezdett a lecsónak amit a kis bográcsban főzött meg az előre megrakott takaros tűzhelyen. Az illat messze szállt. Néha apu egy-egy ismerőse jött arra, bort hoztak, leültek beszélgetni. Kriszti utálta a lecsót, de a friss kenyeret szívesen mártogatta a piros szaftba amit anyu a tányérjába mert. Este, amikor már a szúnyogok elviselhetetlenekké váltak, Kriszti és Gyöngyike bemenekültek a sátorba, anyu és apu pedig kint ültek a vízparton és figyelték a botokat. Cigiztek. Ők azt mondták a szúnyogok miatt, mert a füstöt ezek a vérszívók nem szeretik.
Másnap az egyik ismerős felajánlotta, hogy kölcsönadja a csónakját,  tegyenek a vízen is egy kis kirándulást. Kriszti először élvezte az utat, majd egyre jobban elunta magát. A perzselő júliusi napot a víz kétszeresen tükrözte vissza és mire visszaértek a partra Kriszti már fejfájással és hányingerrel küzdött. Napszúrást kapott. Anyu szerencsére hozott gyógyszert, de ez a nap már el volt rontva. Semmit nem evett inkább csak ivott mert anyu folyamatosan diktálta belé a közeli forrásról hozott vizet.
A helyiek szerint már néhány hete nem esett, pedig nagy szükség lett volna rá a szomjazó földeknek. A csatorna vize is megcsappant, a túlsó part nagyon közelinek tűnt az ott békésen legelésző tehenekkel.
- Ugye nem jönnek ide? - kérdezte aputól amikor ott guggolt mellette a botokat figyelve.
- Dehogy jönnek, nem jönnek át a vízen. - mondta apu miközben a kapásjelző dobozán az egyik lámpa felvillant. Nagyon okos kis szerkezet volt. Apu bütykölte egymaga. A dobozon négy kis különböző színű lámpa volt, belsejében egy négy voltos elem adta az energiát. Apu valami drótot szerelt rájuk.  Amikor beakasztotta a damilokat és azok egy kapásra megfeszülve megszakították az áramkört, a kis lámpák - attól függően melyik bothoz tartoztak - felvillantak. Így este sem esett ki az ember szeme azt figyelve, hogy van e kapás és ha igen melyik boton. Később ezt egy kis elektromos csengővel kiegészítette, így ha nem figyelt fel valami miatt a lámpák villogására akkor a csengőt biztos meghallotta. Aznap volt néhány kapás, és apu fogott is egy nagy halat, de nem örült annyira neki mert harcsa volt. Mikor anyu visszaterelte Krisztit és Gyöngyikét a sátorba már késő este volt és a távolban néhány villám cikázott át az égen.
- Vihar jön. - mondta anyu - jó lesz megnézni, hogy a sátor rendben van-e mindenhol.
Apu megnyugtatta, hogy nem lesz semmi gond. 
Fél óra múlva Kriszti arra ébredt, hogy óriási csattanás hasította ketté a csatorna csendjét. Anyu benézett a sátorba és megnyugtatta őket, hogy semmi gond, csak vihar jön de nem kell megijedni mert közel a falu templomtornya és azon van villámhárító. A tehenek felbőgtek a túloldalon. Ők is megrémülhettek. Ilyenkor nyáron nem terelték őket be a TSZ karámjába hanem egy elkerített területen éjszakáztak. Mire Kriszti szeme újra lecsukódott volna újabb csattanás következett. A tehenek felbőgtek, majd abba sem hagyták. Sőt, egyre közelebbről hallatszott a kétségbe esett bőgésük. Feltámadt a szél. Apa jelent meg egy viharlámpával a kezében.
- Gyertek ki a sátorból, úgy néz ki a tehenek megindultak.
- Hová? - kérdezte Gyöngyike rémült hangon.
- Azt hiszem keresztül a vizen, ide a másik partra. Megrémülhettek a csattanásoktól és átszakították a kerítést. A víz most elég sekély, simán át tudnak gyalogolni. De akkor nem lehettek a sátorban, mert ha megindulnak, el is taposhatnak minket sátorostul. Legjobb lesz, ha lejöttök anyuval a partra.
Kriszti és Gyöngyike egy takaróval a vállukon, sebesen dobogó szívvel mentek le a partra és egymás mellé ültek anyuval. A szél egyre erősebb volt, de az esőnek még csak az illatát lehetett érezni. Az újabb villámlás megvilágította az egész tájat és a tehenek sötét körvonalai rajzolódtak ki, ahogy nyakig gázolva a vízben menekültek át az innenső partra.
Kriszti nagyon félt. Apu pedig elindult a tehenek irányába a viharlámpával a kezében.
- Jaj! Most hova megy apu? - kérdezte rémülten anyutól.
- Nem tudom! Anti, hová mész?

De apu nem hallotta a kiáltást, csak ment a tehenekkel szembe és egyszer csak akár egy jó terelő kutya, elkezdett ugatni, közben pedig lengette a viharlámpát a kezében. Egyre közelebb ment a tehenekhez és egyre hangosabban, mérgesebben ugatott. Néhány perc múlva ez meg is tette a hatását és a tehenek először megtorpantak majd a vezérnek tűnő üsző hirtelen megfordult és visszafelé kezdett menni. A többiek egymást oldalba bökdösve, lökdösődve megfordultak és követték őt. Amikor apu visszaért azt mondta, hogy most már biztos nem jönnek többé át, mert tudják, hogy itt egy mérges kutya van. Mindannyian felszabadultan nevettek és ekkor jelentek meg az első kövér esőcseppek. Anyu visszament Krisztivel és Gyöngyikével a sátorba, apu pedig magára terítette a viharkabátot, úgy várta a kapásjelző dobozon a felvillanó fényeket, mert ha esett akkor biztos, hogy haraptak a halak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése