2018. december 31., hétfő

Kriszti szilvesztere 1976

Kriszti egész nap papír karikákat hajtogatott Gyöngyikével, amelyhez egy csomó színes újságra volt szükségük. Úgy kezdődött, hogy felmentek a padlásra, ahonnan a régi TV újságokból és Füles magazinokból lehoztak egy kupaccal.  Előtte le kellett szedni róluk a madzagokat, mert még valamikor azért készítették oda, hogy a MÉH-be elvigyék. Kriszti meg is fogadta, hogy januárban elcipeli a néhány sarokra lévő gyűjtő helyre és leadja a papírokat. Kap majd néhány fillért értük. Bár az is lehet, hogy kivárja, míg újra lesz papír gyűjtés az iskolában, mert jó lett volna ha végre a Sün örs is nyer valami díjat az összegyűjtött papírokért. Persze eddig mindig a Darázs örs nyert, mert Vas Gábornak az apukája a múltkor is egy csomó kartonpapírt, meg újságot hozott be a Zsigulijuk csomagtartójában. Emi néni meg is dicsérte Gábort, hogy ilyen szorgalmas. Pedig nem is ő volt szorgalmas, hanem az apukája. Kriszti járt házról házra a barátaival, és mindenkitől kértek újságpapírt. Ha Egri Laci tudta hozni a kis tologatós kocsiját akkor sokkal könnyebben ment a dolog, de legtöbbször a kezükben cipelték a vékony madzaggal összekötött csomagokat.
Gyöngyikével leültek  a szoba közepén, és  elkezdték csíkokra vagdosni a papírlapokat. Először viszont végigolvasták a vicceket és a képregényeket belőlük. Ez néhány óráig eltartott, így mire neki kezdtek a díszek készítésének, anyu szólt, hogy mindjárt kész az ebéd, és el kellett menni a borozóba egy kancsó fehér borért meg apunak cigiért. Ez jó fél óráig is eltartott, majd az ebéd következett, így mire újra nekiálltak már jócskán délután háromra járt az idő. A Technokol rapid szaga lengte be az egész szobát, mire kész lettek egy jó három méteres szalaggal. A színes csíkokat ugyanis karikára hajtották és egymásba fűzték őket. Kriszti szerette a Technokol szagát, picit el is szédült tőle, és az ujjáról csak sokára tudta lehúzogatni az odaragadt darabokat. A láncot aztán felakasztották a karácsonyfa tetejére, majd onnan egészen a szekrény tetejéig ért a füzér. A szekrény tetején sorakoztak a téli almák és a narancsok, néhányat a füzér végére tettek nehezéknek. Még egy sort összefűztek. Ez az ablak kilincs és a nagypapáék képe között himbálózott. A kép kicsit csálé lett, ahogy ráakasztották a nagy szögre a szalagot, de így olyan lett a nagypapa és a nagymama, mintha kacsintanának.
A tévében hamarosan kezdődött a szilveszteri kabaré. Nagyon vicces volt amikor a komoly bemondónők és bemondók viccelődtek. Olyanok voltak, mint amikor az iskolában Emi néni a fordított napon beült a hátsó padba, és kijelölt valakit, hogy legyen a tanár. Ő pedig úgy viselkedett mint egy rossz gyerek. Húzogatta az előtte ülő haját, meg énekelt, vagy bekiabált butaságokat. Ilyenkor sokat nevettek a gyerekek. Kriszti is szeretett volna néha tanítónéni lenni, de őt soha nem választotta ki, inkább csak a Tolnay Ágit vagy a Dobos Etelkát. De azért így is nagyon vicces volt.

Anyu felvágta a maradék bejglit és hókifliket is készített. Kriszti már alig várta az éjfélt, mert ilyenkor ő is kaphatott egy korty pezsgőt a szép pohárból, amit csak különleges alkalmakkor használtak. Különleges alkalom leginkább a karácsony és a szilveszter volt.
Gyöngyikét megkérte, hogy fesse ki a szemét anyu szemfestékével, meg a rúzsával. Felvette anyu egyik hosszú hálóingét, övet kötött a derekára, és a nagy pöttyös, szőrös kalapot is a fejébe húzta, mint egy igazi dáma. Így táncolt a sok táncdalra, ami a tévében elhangzott. Éjfél előtt már alig bírta nyitva tartani a szemét, de valahogy erőt vett magán amikor apu behozta kintről a pezsgőt. A pezsgő mindig nagyot durrant. Apu szerette úgy kibontani, hogy durranjon. Persze volt, hogy a plafonig röpült a dugó, és mint ahogy tavaly is történt, felfröccsent. Ezt még mindig látni lehetett, de Kriszti szerette a durranást. Olyan volt, mint a tűzijáték. A tévében elénekelték a himnuszt, akkor vigyázzba kellett állni mindenkinek, és énekeltek a kórussal együtt. Aztán amikor elütötte a tizenkettőt az óra, akkor nagy durranás, koccintás következett. Mindenkinek boldog új évet kívántak. Amikor az unalmas beszédnek vége lett - ami mindig éjfél után következett az újév első perceiben - kezdődött a Hofi! Ezt Kriszti is nagyon szerette, mert vicces volt, bár a poénokat nem mindig értette. Mire vége lett ennek is, teljesen kiment az álom a szeméből, és a hajnalig tartó zenés műsort ő is végig énekelte apuval meg Gyöngyikével.
Néha anyu is énekelt halkan.  Záray Vámosi páros volt a kedvence. Ő is énekelt régen, amikor még fiatal lány volt. Az 196O-as táncdalfesztivál bajai válogatóját meg is nyerte, olyan szép hangja volt. Aztán mehetett volna fel Pestre, ahol lett volna a másik válogató, de oda apu már nem engedte, mert akkor már együtt voltak, és azt mondta neki, hogy vagy ő vagy Pest! Szóval anyu maradt baján, és nem lett belőle híres énekesnő.
Kriszti megfogadta, hogy ő híres énekesnő lesz, mert nagyon szeretett énekelni és szerepelni. És ha egyszer egy fiú azt mondja neki, hogy vagy ő vagy Pest, hát ő inkább Pestet fogja választani!
Kriszti fél három körül elaludt a fotelben. Arra ébredt, hogy anyu kinyitotta a nagy ágyat, és felkapcsolták a villanyt. - Már vége is? - kérdezte álmosan. Olyan szürkének tűnt a holnap. Egy hét múlva iskola.

2018. december 10., hétfő

Megvádolva

Rányomom a tenyerem a forró radiátorra, egészen addig, míg teljesen elviselhetetlen lesz. Érzem, hogy égeti a bőröm, de még tartom néhány másodpercig, úgy, hogy összeszorítom a szám, és megpróbálom kikapcsolni a fájdalom központot az agyamban, ahogy a tévében hallottam. Elengedem, és a radiátor rozsdás redői vörös csíkokat festenek az ujjaimra. A párás ablakra tenyerelek. A hűvös felület csillapítja az  égető érzést.
Végiglépkedek a padok mellett, benézek alájuk. Fellépek az utolsó padra, végigsétálok az egész soron, leugrok a végén. Gurulva tompítok, ahogy tornaórán tanultam, de nekicsapódok a tábla alatti falnak. A világoskék, fényes vakolatból lehullik egy nagyobb darab. Lehasalok,  végighúzom az ujjam a szélein. Nyílik az ajtó, és csak Ági néni fehér szandálját látom, ahogy kikandikál belőle a nejlon harisnyás lábujja, ami a nagyujjánál kiszakadt. Az igazgatóval jött. Ági néni azt kérdezi, mit csinálok a földön. Az igazgató felránt a galléromnál fogva, szembeállít magával. “Nagyon csúnya dolgot csináltál!”, hajol közel, és látom, hogy Ági néni mögötte összefonja kezét a melle előtt, és idegesen dobol az ujjával az oldalán. Az igazgató elmondja, hogy helytelen más dolgait elvenni, és ha még most is tagadok, akkor úgy kipenderít az iskolából, hogy lábam se éri a földet. Nyugodjak csak meg, hogy egy iskolába se fognak felvenni többé, mert senkinek nincs szüksége tolvajra.  Örüljek, hogy nem hívta még a rendőrséget. Hangja egyre hangosabb, nyál fröcsög a szájából. Ági néni közelebb lép, megérinti a karját, hogy nyugodjon meg, ne dühítse fel magát, mert nem éri meg még egy infarktus. Az igazgató nagy, fehér zsebkendőt ránt elő a zsebéből, megtörölgeti izzadt homlokát, majd elfordul tőlem. Ági néni közelebb lép, leguggol hozzám, halkan mondja, hogy kéri szépen, adjam vissza a zenélő, számológépes, digitális órát a Tomosi Daninak, mert az nagyon drága volt. Az apukája külföldről hozta, úgyhogy pótolhatatlan neki. Hiába mondom, hogy nincs nálam, ő megrázza a fejét, hogy én hagytam el az öltözőt utoljára, és Dani otthagyta az ablakpárkányon a többiekkel együtt az óráját. Mikor visszament az osztály, már sehol sem volt az óra, pedig az öltözőt bezárják, és csak a Sanyi bácsinak van hozzá kulcsa. Ekkor visszafordul az igazgató, és megfogja a torkomnál a köpenyem, hogy adjam elő azonnal, mert Dani apukája feljelenti az egész iskolát, és annak minden egyes tanuló a kárát fogja látni, és mindez miattam fog történni, egy ócska kis tolvaj miatt. Megrázom a fejem, hogy nem láttam Dani óráját.  Akkorát lök rajtam, hogy hanyatt esek, és Ági néni ijedten odalép hozzá, hogy kikísérje.
Még két órát ülök a teremben. Egészen sötét van, amikor kiengednek.  Az ellenőrzőm visszakapom, amibe két oldalt írt az igazgató. Figyelmezteti a szüleim, hogy ha holnapra nem kerül elő az óra, akkor annak súlyos következményei lesznek.
Hazafelé megfogadom, hogy reggel elszököm otthonról, mert úgysem tudom bebizonyítani, hogy nincs nálam az a hülye óra, és inkább beállok katonának.
Az utolsó saroknál van a Gödör kocsma.  Mikor elmegyek mellette, benézek az ablakon. Látom, ott van egy csomó bácsi, meg Sanyi bácsi is, a tornatanár. Épp mesél valamit nevetve, és hevesen mutogat felfelé, mintha fel akarna kapaszkodni a csillárra. És akkor látok valamit megcsillanni a csuklóján. Nem hiszek a szememnek, mert nem az ő régi,  barna szíjas, kerek számlapos órája van rajta, hanem a Dani digitális zenélős órája, aminek még a pántja is vékony, ezüst színű lemezekből áll.
Akkor hirtelen odakapja a fejét az ablakhoz, ahol állok mert érzi, hogy nézem. Mert úgy nézem, olyan erővel, hogy ha én lennék a Hulk, akkor most hatalmas, zöld szörnyeteg lenne belőlem, és egy mozdulattal kiemelném az ablakot a helyéről, felkapnám Sanyi bácsit, és kiszorítanám belőle a szuszt. Vagy odavinném az igazgatóhoz, és megmutatnám a csuklóján a Dani óráját.
De ő csak rám néz, lehúzza a pulcsija ujját a csuklójára, majd hátat fordít nekem. Tudom, hogy holnap nem lesz már rajta az az óra.

Slahor Veron megszöktetése

Braun Kriszti:
Slahor Veron megszöktetése (1884 Baja)

A lemenő nap utolsó sugarai bearanyozták a kemence padkáját, ahol egy kövér cirmos lustálkodott. A kemencében égett a tűz, sült a cipó, hogy másnap kora reggel, a földekre induló Slahor Vendel batyujába kerüljön. A felesége az asztal mellett, a lócán ült és a borsót szemezte, a szegényesen berendezett kis vályogház konyhájában. Fekete ruhája, szorosan felkötött fekete kendője nyolc hónapja került a fejére, mikor édesanyját eltemette. A tiszta szobából, tizenhat éves lánya jön elő.
Slahor Veron apró termetű, őszinte tekintetű, szelíd lány volt. Hosszú barna haja egy fonatban simult hátára egészen a derekáig. Finom vonásait nem tudni kitől örökölte. Talán a nagyanyja volt hasonló természetű. Anyja, Csaplár Anna egyszerűbb, durvább vonásokat viselt, apja, Vendel széles arccsontja, alacsony homloka sem hasonlított Veron tiszta, magas homlokára. Hangja szelíd volt, alázatos. Szülei szava szent volt, akármit is mondtak. “Angyal ez a lyány!” mondták a népek, amikor aratás idején a vizet hordta a napszámosoknak. Vasárnap, a templomban minden szem feléjük fordult, mikor az utolsó sorba leültek. A legények hiába jöttek húsvétkor locsolkodni, Vendel vasvillával zavarta őket tovább.
Véget ért a nyár, a betakarítás a földeken. Veron egész nyáron hordta a vizet. Néha egyedül, néha anyjával. Lesütött szemmel ment végig a szénaboglyák árnyékában hűsölő emberek között. Volt, hogy egy-egy legény megszólította, de nem válaszolt, legfeljebb elpirult, elfordult.
Aztán jött egy legény Bajára napszámosnak, még aratás előtt. Szülei rég meghaltak.  Nagybátyja vette magához, nevelte évek óta. Fekete Józsinak hívták. Ez a legény valamiért különb volt a többinél, ezt Veron is észrevette. Nemcsak termetben különbözött, - mert erős, magas volt - hanem a boglyák hűvösében, pihenőidejében könyvet olvasott. Mikor a lány arra járt, felcsillant szeme, mert meglátott a fiú kezében egy apró versesfüzetet. Az meg csak nézett rá, nem szólt az egy szót sem, de Veron talpig elpirult parázs tekintetétől. Egyszer aztán Józsi megszólította őt. Előbb szégyenlősen, majd egyre bátrabban válaszolgatott kérdéseire. Egy vasárnap aztán, Fekete Józsi megjelent Slahor Vendel házánál, mikor a templomba indult a család. Illő tisztelettel kérdezte; elkísérheti e őket a misére. Slahor Vendel mogorván nemet mondott, majd a fejét lehajtó, piruló Veronra nézett. Amikor a templomból hazatértek, Vendel megszidta lányát, hogy biztos összeszűrte a levet ezzel a senkiházival, aki még csak nem is bunyevác, és ha meglátja a házuk körül ólálkodni, hát nem áll jót magáért. De Fekete Józsi minden vasárnap megjelent Vendel kapujában, és tisztelettel, de makacs kitartással tudakolta meg újra, és újra, hogy elkísérheti e őket a misére. Vendel pedig egyre indulatosabban küldte el a fészkes fenébe a legényt...
Veron most az ablakhoz lép, anyja is odasandít.
- Kit vársz te lyány? - kérdi tőle kissé megrovó hangon. Veron nem felel. Anyja a háta mögé lép. Látja, Fekete Józsi jön a házuk felé,  és a düledező kerítésnél megáll.
- Mondd néki, hogy takarodjon innét, mer’ ha apád meggyün a vasvillára hányja - s finoman taszít lányán egyet, induljon. Veron bólint, az ajtóhoz lép, kinyitja. Anyja elfordul, visszaül a lócára, fejét lehajtva teszi tovább a dolgát. A lány visszafordul, anyját nézi szótlanul, de az nem tekint fel a dologból. Nagyot sóhajtva  beteszi az ajtót maga után.
Már jó ideje, hogy Veron kiment a házból. Csaplár Anna hirtelen feleszmél a munkából. Hol van? Feláll, lesöpri a szoknyája redői közé bújt borsóhéjakat, az ablakhoz lép. Az esti szürkületben senkit sem lát a ház körül. Idegesen megigazítja a kendőjét és felrántja az ajtót.
- Veron! Veronka! - kiált át az udvaron, hogy az ijedt varjak - kik a nyugovóra tért tyúkok ottfelejtett magocskáit jöttek összetakarítani - most szerteszét rebbennek. Csaplár Anna kirohan a poros útra, körülnéz. Sehol senki. Valahol a távolban megjelenik Slahor Vendel kalapja, majd lassan, ahogy az út emelkedik, az ember is feltűnik a kalap alatt. Az asszony szíve zakatol, majd kiugrik helyéből.  Mit mond most az urának?
- No? - kérdi Vendel mikor az asszonyhoz ér, az meg csak annyit nyög ki.
- A Veron!
- Mi van azzal?
Csaplár Anna könnyáztatta arcát az urára emeli, szólnia sem kell, Vendel olvas a tekintetéből. Az ledobja batyuját, és nagy léptekkel megkerüli a házat, a kis tanyát, a tyúkólat. Végül lihegve megáll, a távolba tekint, mintha elláthatna a falu végéig. Kalapját a szürke porba vágja.
- Gyere! - mordul az asszonyra, aki engedelmesen követi. A cirmos a lábához dörgölőzik mikor a küszöbhöz ér. Benyitnak az üres házba. Slahor Vendel arcának barázdáin könnycsepp gördül végig, lemosva a rászáradt port. Ülnek a sötét szobában. Fájdalmukba léket vág a csend, csak a nehéz sóhaj, ami Csaplár Anna mellkasából feltör, szakítja meg Vendel gondolatait.
- Ez vót csak, ez az egy…

2018. december 1., szombat

Neumann néni


Másnap már nem tűnt olyan viccesnek, hogy az osztálytársaimmal megdobáltuk az öregasszony ablakát. De olyan mókás volt, hogy a nedves hógolyók szinte odatapadtak az ablaküvegre, majd lassan lecsúszva beterítették a rozsdás ablakpárkányt. Seprűvel totyogott ki a házból, azzal fenyegetett bennünket. Úgy nézett ki, mint egy boszorkány, akinek a púpjáról csak a bolhás fekete macska hiányzik. Károgott valamit, de nem hallottuk a nevetéstől. Megcsúszott a hevenyészetten felsepert járdán, így inkább visszafordult a házba jól becsapva az ajtót, hogy szinte zörögtek az ablaküvegek.

Hangoskodva indultunk hazafelé, de az utca végén visszafordultam egy pillanatra. A ház ablakaiból csöppnyi fény sem szűrődött ki, csonka kéménye sem füstölgött, hanem némán, megalázottan, félrehúzódva olvadt a temető szürke magányába.
Neumann néni a temető szomszédságában lakott az apró, vakolatlan házban. Ötven éven keresztül a férje volt a temető gondnoka, így amikor meghalt, a tanács nagylelkűen felajánlotta az asszonynak, hogy jutányos áron megveheti az öreg házat, ami azért nem omlott össze a legenda szerint, mert holt lelkek támasztották a falát. Azok a lelkek, akiknek  Neumann bácsi gondozta, rendezgette a sírját, mert a kutya se nézett feléjük.
Neumann bácsit mindenki szerette. Jólelkű, csupaszív ember volt,  mindig volt egy két cukorka a zsebében a gyerekeknek. Kövérkés termetét már messziről fel lehetett ismerni, a pattanásig feszülő szürke zubbonyát csak egyetlen nagy, fekete gomb tartotta össze. Folyton vicceket mesélt, amelyek általában szellemekről, vagy a temetőről szóltak. Legtöbbjét ő találta ki, terjesztette, ahol tudta. Feleségét viszont nem nagyon szerették az emberek, mert szótlan, szomorú asszony volt. Soha nem mentek sehová együtt, mert az asszony inkább a ház körül tett-vett.
Gyermekük nem született, azt mondták, az is az asszony miatt, mert ő nem akart. Nem csoda, hogy beszéltek erről-arról, hogy amikor Neumann bácsi még csak élete delén járt, sok szép özvegyasszonyt ment megvigasztalni, vagy megbeszélni vele az elhunyt sírjának rendbentartását. Ezek az eszmecserék aztán eltartottak estébe nyúló délutánokon keresztül. De senki nem vetette meg ezért Neumann bácsit, mert valahol vigasztalódnia kellett, ha már otthon olyan nyomasztó volt a légkör. Legalábbis ezt mondták az emberek.
Mikor aztán az öreg meghalt, az asszony kivette a takarékból megtakarított pénzüket, megvette a tanácstól a házat, amelynek az állapota évről évre rosszabb lett. Egy vihar alkalmával ledőlt a fél kémény, s azt senki meg nem javította, mert a háztető is életveszélyes volt, bárhol beszakadhatott. Az asszonynak pedig egyre kevesebb maradt az özvegyi nyugdíjból, meg az alkalmankénti takarításból. Néha megjelent a vegyesboltban, akár egy ázott, vén varjú, haza cipelte azt a néhány dolgot, melyet feltétlenül szükséges volt megvennie. A szatyor egyre kisebb és kisebb lett, ahogy teltek az évek. A takarítás is elmaradt, mert már nem bírta a háta, a súlyos gerincferdülés végett. Ezért is nézett ki úgy mint egy boszorkány.  Úgy járt kelt az emberek között, ha néhanapján feltűnt, akárha ő is egy holt lélek lenne. Senki nem vette észre, csak ha kissé reszelős hangján megszólalt.

Reggel aztán suliba menet arrafelé vettem újra az irányt. Két utca kerülő volt csupán, de kíváncsi voltam, hogy látok-e valamit a ház körül. Füstölög-e a kémény? A frissen esett hó jótékonyan takarta be az ütött-kopott háztetőt, az udvaron csak a macska nyoma látszott, az öregasszonyé nem. A járdát sem seperte le újra, szinte teljesen szűz hó fogadott amikor odaértem. Igazából errefelé senki nem mászkál, ha nem muszáj, mert a temetőt csak hétvégén látogatják az itteniek. Akkor is a másik kapun mennek be, mert azt már az önkormányzat lebetonoztatta, itt meg elsüllyed az ember a sárban mindenütt.
A tegnapi hógolyók az ablakpárkányra fagytak. Viccesen néztek ki az apró labdák az ablak aljában. A kémény viszont most se füstölt, tetejét magasan belepte a hó. Gondoltam, későn kel az öregasszony, azért nem fűtött még be. Irigykedtem is kicsit, hogy ő már megengedheti magának, hogy sokáig lustálkodjon, mert a kutyának sem kell elszámolnia az idejével. Senki nem kéri számon rajta, mi dolga volt, mit végzett estére.
A suliban aztán teljesen elfeledkeztem róla, ráadásul történelemből felelnem is kellett, ami nem igazán sikerült jól. Tudtam, anya nem fog örülni a kettesnek, így nem siettem hazafelé. Újra eszembe jutott Neumann néni háza, így mikor a barátaimtól elváltam, újra elindultam a temető irányába.
A járdán szinte csak az én reggeli lábnyomom látszott, a néhány friss macska lábnyomon kívül az udvaron, de más egyéb nem. Azt hihettem volna, hogy elutazott, ha nem látom tegnap a saját szememmel, ahogy becsoszog a házba, és becsapja az ajtaját. Valahogy rossz érzésem lett, végül vettem a bátorságot, hogy benyissak a kapun, ami talán soha nem volt bezárva. Meg-megcsúsztam a ház felé vezető sárga kockaköveken, amit teljesen beborított a hó. Lassan csoszogva toltam magam előtt a havat, mígnem a házhoz értem, és felléptem az apró terasz lépcsőre. Lerugdostam a havat innen is, majd az ablakhoz settenkedtem, hogy benézzek. Az égvilágon semmi nem látszott, csak néma szürkeség, egy-egy bútor felderengett, talán egy szekrény, talán egy ágy, talán egy asztal. A másik ablakhoz mentem, és a kabát ujjammal letöröltem egy jókora részt, hogy belássak. Valami apró, pislákoló fényt láttam egy kisasztalon. Csodálkoztam, hogy olyan, mint a nagyapám viharlámpájának a fénye. Hát nincs áram ebben a viskóban? Felnéztem a legközelebbi  villanypóznára, de onnan egyetlen vezeték sem csatlakozott a házhoz. Furcsa érzés volt így kémkedni, kutakodni az öregasszony portáján, hiszen minden pillanatban kinyílhatott az ajtó, megjelenhetett a seprűjével, de néma csend volt, csak a varjak károgtak nem messze, az erdő felett.
Odamentem az ajtóhoz, hallgatózni kezdtem, majd nem is tudom mi ütött belém. Tizenhárom évem összes bátorságát összeszedve lenyomtam az ormótlan kilincset az üveges ajtón, ami meglepetésemre engedett és az ajtó kitárult előttem. Ettől úgy meglepődtem, hogy azonnal visszahúztam, és álltam az ajtó előtt néhány percig. Majd újra kinyitottam, egy lépést tettem előre. Fikarcnyi meleg sem csapott meg, szinte ugyanolyan hideg fogadott a házban, mint az utcán. Körülnéztem. Konyhában találtam magam, olyan régi konyhabútorral, amit csak a szentendrei skanzenben láttam egyszer. Anya úgy hívta, kredenc. A polcokon tányérok, bögrék katonás sorrendben, előtte konyhaasztal, óriási fiókokkal, négy magastámlájú székkel. A padló hepehupás volt, az öregek döngöltnek hívták. A falon kakukkos óra mutatta az időt, alatta óriási faliszőnyegen nagy sárga lovak rohantak ki tudja merre. Apró lavór a kisablak alatt egy szekrénykén, benne a víz tetejét vékony hártyaként vonta be a jég. Kifújtam a leheletem, kirázott a hideg. Féltem, átlépve a küszöböt, valami rémes fog történni, egyre jobban szorította a torkomat ez az érzés, de kíváncsiságom nagyobb volt a félelmemnél, így átléptem a másik helyiségbe. A szemem már megszokta a sötétet, így azonnal érzékeltem az apró fénysugarat az ágy közvetlen közelében, ami valóban egy régi olajlámpából pislákolt, félénken, bágyadtan hadakozva az érkezésem okozta légmozgással. Neumann néni sápadt arcát viszont úgy világította meg, mintha egyedül ez lenne csak a dolga. Körbefogta az összekuszálódott, szürke haj alatt megbúvó ráncos arcvonásokat. Ez látszott csak ki az óriási dunyha alól. Ma sem tudom, miért nem rohantam el. A szívem úgy kalapált, hogy a fülemben hallottam vérem ütemes dobolását. Odaléptem, megérintettem a dunyha tetejét.
- Neumann néni… suttogtam, mire az asszony mákszemnyi szemei kinyíltak. Ettől jobban megijedtem, mintha csukva maradtak volna, hátra ugrottam. Mély sóhaj szakadt fel az öregasszonyból, majd újra becsukta a szemét. Körülnéztem, hátha találok valami kályhát, vagy effélét, hogy befűthessek. Tudom, hogy kell az ilyet, nagyapánál is befűtöttem a fatüzelésű kályhába. A szoba sarkában vaskályha terpeszkedett, fekete bádogcső futott a falon a kémény felé. Fatüzelésű volt az biztos, de közel s távol egy szem fát sem láttam. Nagyapánál mindig a kályha közelében volt egy nagy kosár, abban tartotta az aprófát. Kosár itt is volt, de üresen ásított, alján néhány faszilánkkal, újságpapírral.
- Neumann néni! - mondtam már bátrabban - hol tartja a fát?
Rekedt, erőtlen nevetés volt a válasz.
- Befűtök, mert meg fog fagyni - mondtam szinte felnőttesen.
- Menj haza fiam, értem már jönnek, hamarosan - lehelte szinte alig hallhatóan, feje fölött apró párafelhő jelent meg.
- Kik jönnek? - tudomásom szerint nem volt egy szál rokona sem. Talán a mentők? Viszik a kórházba mert beteg?
Nem kaptam választ, de rájöttem, arra gondolt, akik jönnek, azok nem e világból származnak.
- Semmi különös, a halál hozzátartozik az élethez fiam. Úgyse vagyok én már jó semmire, de azért köszönöm, nem fogom elfelejteni a jóságod míg élek - az ezer ránc alatt, szinte alig érzékelhető, halvány mosoly jelent meg. Talán a saját szarkasztikus humorán mosolyodott el, talán őszintén gondolta, nem tudom.
Sarkonfordultam, kimentem a házból. Behúztam az ajtót magam után, és hazáig futottam.

Alig kaptam levegőt, amikor beestem az ajtón. Anya a konyhában tett vett, készítette a karácsonyi finomságokat, hiszen másnap vége volt a sulinak, és három nap múlva kezdődtek az ünnepek.
- Te meg hol voltál? - nézett rám nagyot sóhajtva. Az iskolának rég vége! Nem lehetne hazajönni,  mielőtt a barátaiddal játszol az utcán?
- Anya!
- Moss kezet, adok enni - fordult ki a konyhából, én meg ledobtam a táskám, megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt.
- Anya! A Neumann néni meg fog fagyni!
Visszafordult az ajtóból, kutató tekintettel nézett végig rajtam.
- Ezt meg honnan a csudából veszed?
- Ott voltam nála.
- Mi?! Mit kerestél te a temető  mellett?
- Anya, nincs semmi fűtése, meg villanya sem, és olyan hideg van a házában, mint kint! A dunyha alatt fekszik, meg fog fagyni! - mondtam el szinte egy szuszra az egészet. Anya közelebb lépett.
- Ott voltál? Tényleg? - megfogta a kezem - Szent Isten, hiszen jéghideg a kezed.
- Anya…
- Rendben, tudod mit? Telefonálunk a mentőknek! - azzal a telefonhoz lépett és még mindig fürkésző tekintettel méregetett.
- Halló! Szeretném bejelenteni, hogy a temető utcában a gondnoki lakásban, a Neumann Gusztávnénak nincs fűtése, nagyon rosszul van.
- Hogy érti, hogy az nem az ön gondja? De meg fog fagyni a szerencsétlen öregasszony, lehet, hogy már meg is fagyott! Hogy mi? Minden mentőautó kint van egy balesetnél? De utána lehetséges…? Hogy majd meglátják, hm. Magának is boldog karácsonyt!
Nem volt nagy segítség - tette le gondterhelten a kagylót, és egy pillanatig a falat bámulta.
- Anya! Most mit csinálunk?
- Hogy mit? - fordult vissza sebesen - Hát befűtünk! - csapta össze a kezét és lekapta magáról a kötényét.
- Öltözz át, egyél, addig intézek néhány dolgot.
Ilyen szófogadó soha nem voltam még. Magam is éreztem a helyzet jelentőségét, és valahogy szégyelltem is, hogy tegnap úgy kigúnyoltuk, és megdobáltuk a házát az öregasszonynak. Amíg ettem, anya egy csomó mindenkit felhívott, szerzett fát meg olajat is, telepakolt egy táskát ennivalóval, levest tett az egyik edénybe, úgy indultunk a temető felé.
Mi értünk oda elsőnek, és már sokkal bátrabban nyitottam be az ajtón, Egyenesen a dunyhával betakart asszonyhoz vezettem anyát. Az kinyitotta a szemét, anyára nézett,  majd rám, és felsóhajtott.
- Hát, csak nem fogadtál szót fiam.
Anya meleg levessel etette, hamarosan a tüzelő is megérkezett, és begyújtottunk, gyertyákat tettünk ki, hogy lássunk. Valaki hozott egy másik olajlámpát is, így hamarosan világosabb, és kellemes meleg lett a szobában. Ilyen nyüzsgés már rég nem lehetett itt, mert legalább nyolc ember próbálta otthonossá, meleggé varázsolni ezt a rogyadozó házat. Előkerült egy apró műanyag fenyőfa is, meg néhány gyertya és dísz. Igaz, még karácsonyig volt néhány nap, de én ragaszkodtam hozzá, hogy feltegyük a kis szekrényre. Az olajlámpa fényét visszatükrözték az apró ezüst színű díszek, Neumann néni arca pedig lassan kipirosodott.
Sokáig nem mentünk haza. Forralt bort ittak a felnőttek, én pedig teát kortyolgattam. Neumann néni pedig elkezdett mesélni arról az időszakról, amikor Neumann bácsival még fiatalok voltak, szinte gyerekek.

Cselédnek adták őket egy családhoz. Neumann néni, akit úgy hívtak Cser Rozália, tizenhárom éves volt, mint most én. Neumann bácsi pedig tizenöt. Mindkettőjük családjában sok volt a gyerek, az éhes száj, és az idősebbeket kiadták cselédnek, hogy onnantól keressék meg maguknak a betevőt, ami szinte valóban csak a napi koszt volt. Aztán jött a háború, a férfit elvitték munkaszolgálatra. Nehéz idők voltak, de Rozália valahogy átvészelte. Dolgozott a fegyvergyárban és egy idős hölgy befogadta, neki segített cserébe a szállásért. Aztán amikor jöttek az orosz felszabadítók, és beköltöztek az idős hölgy házába, minden rosszra fordult, mert Rozália csinos lány volt. Ezt sajnos nagyon kihasználták a katonák. Így mondta, és közben jelentőségteljesen anyára nézett. Tudtam, hogy miattam nem mond olyan dolgokat, de azért sejtettem miről beszél. Neumann bácsi hazajutott a munkaszolgálatból tífuszosan, azonban Rozáliának addigra született egy kisbabája. 
- Igaz, hogy a gyermek rossz körülmények között fogantatott, de olyan ártatlan kis jószág volt, hogy azonnal a szívembe zártam, mikor a kezembe foghattam.
A férfi nagyon haragudott rá, mert azt hitte, megcsalta őt, és azt mondta, addig nem veszi feleségül, míg a zabigyerek nála van. Sajnos régen nehéz volt egy hajadonnak egy gyerekkel, így Rozália kénytelen volt beleegyezni, hogy a kisbabát örökbe adják egy asszonynak. Legalábbis Neumann bácsi ezt ígérte neki, és ő bízott benne. Valóban egy asszony jött a gyerekért és el is vitte, mintha saját maga szeretné örökbe fogadni, azonban Rozália néhány év múlva véletlenül megtalálta a hivatalos papírt a férje holmija között. Abban az állt, hogy a gyermeket egy lelencházba vitték. Akkor majdnem elhagyta Neumann bácsit, de az olyan beteg lett, hogy kórházba került, így Rozália mellette maradt. Próbálta felkutatni titokban, hogy mi lett a gyerek sorsa, de nem sikerült a nyomára bukkanni. Az elvtársak azt mondták neki, hogy szüljön másik gyereket a férjének, ne a zabi gyerekét keresse.
Rozália soha nem mondta el a férjének, hogy mi történt az orosz megszállás alatt, de neki ezután soha nem lehetett gyereke. Neumann bácsi viszont nagyon szeretett volna gyereket, és sokszor az asszony szemére vetette, hogy amiatt a zabigyerek miatt nem lehet közös gyerekük. Ilyenkor Rozália sokat sírt és majd megszakadt a szíve.

Már este volt, mikor apa értünk jött autóval, a többiek is hazamentek. Örültem, hogy ilyen jóra fordultak a dolgok, de azért sajnáltam Neumann nénit, hogy ilyen kegyetlen volt vele az élet. Anya azt mondta, büszke rám, amiért ilyen érzékeny vagyok, és megmentettem a néni életét. Ha nem megyek oda, akkor már nem is élne talán. A töri kettesemet gyorsan be is vallottam, nem is törődtek vele. Azt persze mélyen eltitkoltam, hogy előző nap megdobáltuk a házat hógolyóval, de végülis ha nem tettük volna, akkor másnap nem mentem volna vissza.
Másnap már nem volt suli. Reggeli után szóltam anyának, hogy átmegyek Neumann nénihez, hátha kell neki valami. Bepakoltam néhány mandarint is a táskámba, mert kell a vitamin.

Már jó ismerősként nyomtam le a kilincset, beköszöntem a szobába, miközben kiraktam a mandarint az asztalra egy kis tányérba. A szobából azonban senki nem válaszolt. A kis karácsonyfa körül már csonkig égtek a gyertyák, fel-fellobbanó lángjuk táncolt, vonaglott a megolvadt faggyúban. A kályhában parázslott még a tűz, az ágy mellett az olajlámpa azonban már kialudt. Elfogyott belőle az olaj. Fogtam a másikat,  meggyújtottam. Közelebb léptem az ágyhoz, ahol most Neumann néni békésen feküdt. Valahol éreztem, hiába szólongatom, többé nem fogja kinyitni a szemét. Hát mégis igaza lett, eljöttek érte…
Kezében képet szorongatott a dunyha fölött. Óvatosan kihúztam a megsárgult fotót, ami négyrét volt hajtogatva. Talán az igazolványának a hátuljában tartogatta egész életében. Egy fiatal lány állt rajta, világos haja a szemébe hullott. A karjában tartott kis csomagból apró kéz nyúlt az arca felé. A lány arca elmosódott volt, de látszott rajta, hogy mosolyog. Halványan, alig észrevehetően.
.
(kép forrása: web/ dierksphoto.com, cemetery in the snow)

2018. április 11., szerda

A macska

Úgy lendült át a kerítésen, meghazudtolva korát, hogy még csak meg sem erőltette magát. Napi rutin volt ez számára, soha nem szerette túlzottan a nyílt utcán való közlekedést, mert zajos volt, és veszélyes. A házak között elhúzódó kerítéseken, vagy  háztetőkön közelítette meg az apró, három emeletes bérház muskátlikkal, és lonccal befuttatott százéves erkélyét, ahol jelenleg élt. Tizenhét éves volt, de alig látszott ötnek. Aktívan élt, nem hagyta el magát. Igaz, nappal sokat lustálkodott, de éjszaka volt, hogy a város másik végébe is eljutott, ha a szagok megkísértették, és követte megérzéseit. Egérfogással mostanában nem strapálta magát, legfeljebb a kondíciója megtartása érdekében versenyt futott egy-egy merészebb gombszeművel. De azon már rég túl volt, hogy szórakozásból megölje őket. Bölcsebb lett az évek során, de megtartotta rossz hírét a szürke bundások között, mert a környékén nem szaporodtak el. Nyolc éve élt a muskátlival és lonccal befuttatott erkélyhez tartozó, apró lakásban, ahol társbérlője egy, talán a százéves erkélynél is öregebb asszony volt.

Arra, ahol született még jól emlékezett. Nem ebben a városban élte le fiatal, gondtalan életét, hanem egy sokkal melegebb helyen, ahol az alacsony házak hófehérek voltak, s a macskaköves, dimbes-dombos utcákon nem volt autóforgalom. A tenger sós illata lengte körül a kis települést, és a parton időző halászoktól - kellő alázattal, türelemmel kivárva - mindig leesett egy egy ízletes, és illatos belsőség. Sokadmagával élt egy ház körül. Ott tanulta meg, hogy harcolja ki  saját helyét a macskahierarchiában, és az ételosztásnál is megszerezte elsőbbségi jogát.
Majd egyszer jött egy fiatal nő. Pénzt adott érte, egy kosárba tették, és hamarosan egy kis motoros hajón utazva, végleg elbúcsúzott a szigettől. Onnantól kezdve állandó zaklatásnak volt kitéve. Erre nem szívesen gondolt vissza. Igaz, a fiatal lány szeretgette, kényeztette, de míg a végleges otthonába eljutott vele, számos vizsgálaton, és kellemetlen beavatkozáson kellett átesnie, ami igazán sötét napokat idézett. Majd egy fényes, hatalmas lakásban végre megpihent,  állandónak tekinthető otthonra lelt. Nem volt semmiben hiánya. Minden kényelmet, ételt, ami a fogára való volt, megkapott, csak egyetlen dolgot nem: a szabadságot. Be volt zárva egy magas ház legfelső emeletére, s hiába volt mozgástere, a tavasz mámorító illata vagy az ősz kesernyés földszaga nem jutott el olyan magasra, ahol élt. Ekkor mindenféle betegséget produkált, még a csodás vörös bundája is - mely néhol fehér, néhol fekete csíkokkal volt tarkított - elkezdett hullani, s minden bútort ellepett, mementójaként magányának. Persze  lakótársai ezt nem értették, így orvoshoz cipelték, vitaminokkal traktálták, étrendjét megváltoztatták, de mit sem ért. Szeme egyre csipásabb, szőre egyre ritkább lett.
Majd egy nap, olyan alkalom adódott, mit nem szalaszthatott el. Mesterember jött, aki valami bútort ácsolt a konyhában. Jó ismerős lehetett, mert kulcsot kapott, és mikor a lány nem volt otthon, az ember szabadon járhatott ki s be a lakásba. Mikor az ember először nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy valami nagy dolgot becipeljen, még csak az orrát dugta ki a folyosóra, majd a következő alkalommal kisurrant az ajtón, s az döngve csapódott be mögötte.
Szerencséjére a lépcsőházhoz vezető ajtó is ki volt támasztva, így elindult lefelé a soha véget nem érő lépcsősoron, néhol  sötétben, olykor lélekszakadva rohant, mert emberekkel találkozott, és menekülnie kellett.
És egyszercsak kijutott! Ki, a szabadba! Százféle ismerős, és ismeretlen illat csalta minden irányba, de a zaj olyan félelmetes volt, hogy azonnal meghúzódott egy, a kapubejáró melletti pinceablakban.
Összekucorodva várta az ő idejét, az éjszakát. Mikor elült a nappali város zaja, elindult az orra után, előbb a közeli parkba, majd a külváros utcái között, a kertek alatt elérkezett egy ócskaságokkal telepakolt apró udvarra, s ott kimerülve a hosszú úttól, megpihent egy lyukas lavór alatt, s elszunnyadt.

Az ócskaságokkal teli udvarban nem látták szívesen. Két másik macska - valószínűleg testvérek - próbálta a területét védeni, és nem tűrték a betolakodót, így továbbállt.
Sokáig barangolt az utcákon, főként inkább éjszaka, mert a nappali veszélyektől óvta magát. Ilyenkor megbújt valahol egy kapualjban, vagy  bokrok takarásában. Egyszer majdnem megmarta egy kutya, akit a gazdája sétáltatott hosszú pórázán. Az apró bokor rejtekén felfedezte őt, ahogy szimatolva kereste a más kutyák által otthagyott üzeneteket.
Ő felpupozta a hátát, és megpróbált nagyon rettenetesnek és ijesztőnek tűnni. A nem túl nagy kutya, hosszú orrával hozzáért de mikor éles körmét belemélyesztette a nedves orrba, azonnal visszarántotta fejét. Csaholni kezdett és a félelmetes fogak néhány centire voltak már mikor gazdája ingerülten kiabálva visszarántotta az ebet.
Csonttá soványodva, éhesen került végül egy asszony háza elé. Ereje nem volt már tovább menni, így összekucorodott a kapu előtt. A fiatal nő először csak elment mellette, de később visszajött és valami meleg folyadékot hozott neki. Annyira éhes volt, hogy már azt sem bánta, hogy nem szereti a tejet, így hálásan lefetyelte magába az egészet. Ekkor a nő megsimogatta, válaszként hozzádörgölőzött és rekedten dorombolt. Megnyugtató hangja volt az asszonynak, aki hamarosan becsalogatta a házba és az elkövetkezendő néhány évet vele töltötte. Nem volt hiánya semmiben, és soha nem merészkedett túl messzire otthonától. Megismerte a környéket, barátságokat kötött és ellenségeket szerzett. Néhány év alatt szép nagy, testes kandúr vált belőle, s kivívta a környéken a többi macska tiszteletét. Nem volt aki szembeszállt volna vele. Kedvelte a közeli kis erdő adta lehetőségeket. Éjszakai vándorlásai során sokféle élőlénnyel találkozott, akiket vagy megkedvelt, vagy megutált. A rókát például gyűlölte a fertelmes szaga és erőszakos természete miatt. A sünöket viszont megkedvelte. Szeretett vadászni, de soha nem az ölés hanem inkább a játék kedvéért.
Napközben heverészett az udvar kövén, melyet felmelegített a nap. Ha rossz idő volt, a szoba ablakából figyelte a kövér esőcseppeket a madáritató vizében, vagy a fehér hótakarót, amely szikrázva csillogott a téli reggeleken.

Egy nap azonban minden megváltozott. Az összes bútor, bőröndök, csomagok mind mind az udvarra vándoroltak, majd egy óriási autóban eltűntek. Az asszony megsimogatta a fejét és valamit dünnyögött neki, amiből sajnálkozást hallott ki, majd levette róla a nyakörvet, és zsebretette. Ekkor látta utoljára. Egy hét is eltelt míg - mindig vissza visszatérve az ajtó elé - reggelente várt a már jól megszokott ajtónyitásra, és  reggelire, de hiába. Megérezte, hogy ennek vége. Többé nem megy be a ház meleget, és biztonságot nyújtó belsejébe. Kiköltözött hát az erdőbe. Néhány hét után rájött, hogy ez nem az ő világa. Mert az rendben volt, hogy éjszakánként portyázott és versenyt futott a pockokkal vagy nyúllal, de napközben túl sok ember, kutya és egyre több patkány is előfordult akik nem átallottak még fényes nappal is belekötni. Ezért felkényszerült a fák lombjai közé, de kényelmetlen volt a párnás talpainak az ágak marasztaló tüskéi. Neki kell valaki, aki gondját viseli, hogy a vadászat csupán a hobbija maradjon, és ne a létfenntartás miatt kelljen űznie. Ekkor újra nekivágott a városnak, éjszakákon át  surranva a kapualjak, kerítések tövén, hogy megtalálja az új otthonát.
Így került a százéves, muskátlival és lonccal befuttatott erkély alá, ahonnan csak pár métert kellett a kerítés tetején megtennie, hogy beugorjon és belessen az ablakon.
Tetszett amit látott. Öblös fotelek, vastag szőnyegek, cserepes virágok sora az ablak előtt, és a hajlott hátú öregasszony aki egyik szobából a másikba csoszogott egy apró kalitkával. A rácsok mögött egy apró, sárga madár ült, egy vékony pálcikán. A madár mint különlegesség érdekelte. Eszébe sem jutott, mint lehetséges táplálék. Picit irigyelte is, hogy ekkora figyelmet kap.  Mancsát az erkélyajtó kissé homályos üvegére tette, és nyávogni kezdett. Az asszony akkor vette észre, mikor az ablak alatt sorakozó cserepes virágait locsolta. Ezer ránca szerteszét futott az arcán mikor lehajolt s szemtől szembe láthatta őt. Szélesre tárta az erkélyajtót, s ő, mintha már számtalanszor tette volna meg, kényesen behuppant a szobába, és a szőnyeg közepén tisztogatni kezdte mancsát. Az asszony dünnyögött neki, megsimogatta, ő pedig visszadorombolt, kezéhez törleszkedett. Hamarosan főtt csirkehús került egy tányérkába, s mikor úgy érezte, ez az állomás jó lesz neki egy ideig, befészkelte magát a legnagyobb vörös bársony fotel mélyébe, melynek támláját hófehér csipketerítő védte a portól, és ezentúl ez volt az ő kizárólagos helye.



2017. december 15., péntek

Legszebb karácsony

- Nagymama! Nagyon fázom! - rázom meg a szürke batyunak kinéző kupacot a sátor sarkában. 
A kályhában már rég nem ég tűz, pedig éjjel jól megrakta abból az aprófából, amit az erdőben összeszedtem. A leheletem fehér páraként lebeg az arcom előtt, ahányszor csak kinyitom a szám.
- Jól van már, ég a ház? - mordul fel majd nehézkesen feltornázza magát ülőhelyzetbe.
- Az isten verje meg, de mocsok hideg van! - morog tovább mint egy láncos kutya - ezt ő szokta mondani -  de összeszedi magát, a földön lévő fém vödörhöz lép, majd benyomja tenyerével a vékony jégréteget a víz tetején. 
- Moss te is arcot! Minden reggel tiszta arccal kell kezdenünk a napot.
- Minek? - szájalok vissza - ma nincs is iskola! Nem emlékszel? Karácsony van.
- Hogy a jó nyavalya törjön bele! - kezdi a káromkodást, miközben vörös, ráncos kezével merít a vízből, majd prüszkölve tolja az arcát a tenyerébe. Megtörli kezét a szoknyájába, félrehajtja a sátor ajtaját. Szinte fillérekért vette, de egy lyuk sincs rajta, és jó magas. A hó apró pelyhekben szállingózik. Néhány méterre elsétál,  majd leguggol, hogy elvégezze a dolgát. Én inkább nem iszom, de nem megyek itt az erdő szélén pisilni. Majd lemegyek a városba, és valamelyik gyorsétteremben fogat mosok, és elvégzem a dolgom. Néha még meg is tudok mosakodni. Főleg, ha iskolába megyek, mert akkor szereti a nagyi ha tiszta vagyok, és nem bűzlök. Általában beengednek, ha tisztán vagyok felöltözve, de van ahol kiküld a biztonsági őr, hogy ha nem veszek semmit, akkor nem használhatom a vécét. Az ajtón túl szoktam nekik elmutogatni az ujjammal, hogy mi a véleményem. De mikor kijönnek, én már héthatáron túl vagyok. 
Mióta a bank kilakoltatta nagyit a lakásából, itt élünk a János hegy aljában az egyik kerítés mögött, az erdő szélén. Úgy csinálta, hogy ne lehessen az útról látni a sátrat, meg a füstöt, ha begyújtunk a vaskályhába, amit a tangón szerzett. “Valószínűleg még Petőfi Sándor melengette mellette kihűlt ujjait olyan régi” mondta akkor. 
Vacogok, de nem mutatom, hogy fázom, mert nagyi nem szereti ha kényeskedek. Megyek fát gyűjteni, hogy begyújthasson. Tegnap megjött a nyugdíja a postára, épp arra volt elég, hogy krumplit, kenyeret, tojást, meg egy kis húst, gyümölcsöt vegyünk. A kínainál még ott a piros csizma, fehér szőrmével, mert még mindig a tavalyi tornacipőm hordom. Csak a suliba vehetem fel a kéket, ami fűzős, de azt úgyis utálom. 
Nagyi nem akarja, hogy bárhol megtudják, hajléktalanok vagyunk. Persze elráncigált a kirakat mellől, hogy ne álmodozzak. Tojást habar mire visszaérek, és hamar begyújt, majd mikor a vaskályha teteje felhevül, a kis serpenyőben megsüti. Kenyérrel isteni. 
- Este karácsony… - mondom neki újra. 
- No és? Tán azt hiszed ide is eljön az Jézuska?  - vállat vonok.
- Nem, nem hiszem de a fa…  
- Fa! Az van itt körülöttünk elég - morogja majd egy nagy lábosba krumplit tesz fel főni, rám bízza és óvatos léptekkel lecsoszog a domboldalon a műút felé. 
A hó egész jól rákezd. Kimegyek, hógolyót gyúrok, megdobálom a mókusokat akik a főtt krumpli illatára megjelennek a közeli fákon. Ledobom magam, nem bánva, hogy vizes leszek és később majd nagyon vacak lesz mert nem fog megszáradni a ruhám, hóangyalt festek a frissen esett fehér dunyhába. Amikor anyu élt még, hogy szerettük a karácsonyt! Hóembert is építettünk. 
Felkelek a hóból. Nincs már kedvem hemperegni benne. A sátorba megyek, leszűröm a krumplit, leülök kályha mellé. Jöhetne már nagyi. Saláta újságot olvasgatok, amit gyújtósnak hoztunk. Kiolvasom az összes betűt belőle, pedig még csak nemrég kezdtünk az iskolában olvasni. 
Szürkül mikor nagyi feltűnik a domb alján. Valamit húz maga után, másik kezében tömött szatyor. Majd’ kiugrik a szívem mikor meglátom az apró fenyőfát, amit letámaszt a sátor egyik sarkába, majd szaloncukrot húz elő a szatyorból, és néhány csillagszórót. A fát két tégla közé ékeli, hogy megálljon majd megengedi, hogy feldíszítsem a régi három piros üveg dísszel, amit a dobozomban tartok, és a zselés szaloncukorral, ami a kedvencem. Nagyira nézek mikor elkészülök. Már teljesen sötét van kint. Meggyújt egy gyertyát. Leül. Szemében visszatükröződik a csillagszóró fénye. Nagyot sóhajt  majd kihúz valamit a szatyorból, felém nyújtja.
- Boldog karácsonyt csillagom!  
A piros csizma van benne, fehér szőrmével az oldalán. Úgy megszorítom, hogy levegőért kiált viccelődve. Felveszem a csizmát, megpördülök a gyertyafényben. Hangosan énekeljük a mennyből az angyalt, míg be nem rekedünk.  

Ez a legszebb karácsonyom!

2017. július 18., kedd

Leszel a barátom?

Amikor december elején, egy szombat reggel kinézett Kriszti a nyolcadik emeleti szobája ablakán, egy teljesen más világ tárult a szeme elé, mint azelőtt. Mindent hófehér, csillogó hótakaró borított amerre a szem ellátott. Márpedig ellátott igencsak messzire. Két tízemeletes között a Kis-Duna ágát, s azon túl még az erzsébeti lakótelep szürke házai is látszottak. Még csak nyolc körül járt az idő, s tekintve, hogy hétvége volt, néhány lábnyom tarkította az éjszaka lehullott hótakarót. Mint akit a bolha csípett meg kirohant a szobából és benyitott konyhába, ahol anyu épp zsírban sült csirkemájat készített. A hófehér vastagon szelt kenyér már az asztalon állt a tányér mellett. Kriszti a mennyei illatok varázsától hirtelen elfelejtette miért is rontott be ilyen korán, de az első "katonát" a szájába tömve azonnal eszébe jutott.
- Anu minden cupa hó!
- Tessék? - kérdezte anyu nevetve. - Kicsit nem értem amit teli szájjal mondasz!
- Azt mondtam, hogy minden csupa hó! - mondta a falatot gyorsan lenyelve és máris egy másik katona követte a hirtelen letolt reggelit.
- Most azonnal lemegyek! Szánkózni akarok! - kiabálta és már fordult is ki a konyhából és a gardrób szoba felé vette az irányt ahol meleg nadrágot, pulcsit, kabátot, sapkát húzott majd hirtelen lefagyott arccal ment vissza anyuhoz a konyhába.
- Hol a szánkó?

- Az az óriási vas szánkó? Csak nem gondoltad, hogy elhozzuk magunkkal? - nézett anyu értetlenül a rámeredő szemekbe. - És helyünk sem lett volna hova tenni...- halkult le a hangja és megsimogatta Kriszti fejét aki csüggedten vonszolta ki magát. Bizony a nagy vas szánkó már hosszú évek alatt a téli hancúrozás szerves kelléke volt. Hárman is elfértek rajta. Amikor Kriszti még pici volt, anyu takarókkal tette kényelmesebbé és úgy húzta őt. Később a súlyának köszönhetően a vas szánkó volt a leggyorsabb a Vecsési utca lejtőjén mikor a környező utcák apraja és nagyja összegyűlt, hogy késő estig versengjen, hogy ki tud messzebbre jutni a szánkóval. Persze a fa szánkók könnyűek voltak így hamar nekiiramodva iszonyatos gyorsasággal siklottak le az estére már tükörsimára gyalult havon. A vas szánkó jóval nehézkesebb volt, de ha egyszer megindult, nem volt aki megállítsa. Nem is igazán akarta senki, mert bizony komoly sérüléseket okozott ha valaki elé tolta a lábát. Krisztinek is volt jó néhány kék és zöld foltja egy-egy ilyen szánkózás után, amikor a szánkó nekiütközött a lábának. De bánta is ő! Az ő szánkója volt a legkitartóbb a csúszásban. Anyuék viszont nem tudták volna a kis lakótelepi lakásba elhelyezni és őszintén március közepén nem is igen gondoltak arra, hogy ezt a szörnyeteget magukkal cipeljék a költözés során. Ment a többi elajándékozott bútorral anyu kolléganőjéhez. De az is lehet, hogy ott maradt az apró sufniban Rózsi néniék udvarában, ők pedig a lomtalanítással meg is szabadultak a Braunék utolsó kacatjától is. Így járt apu berámázott fényképe is, ami még nagyon fiatalkorában készült és utólag színesre festette a fényképész. Kriszti sokáig nem jött rá, hogy azért olyan furcsa a kép mert apu kékeszöld szeme a képen kakaóbarnán fénylett. És így járt még sok-sok ütött kopott kacat is. 

Kriszti az előszoba szőnyegen ült teljes téli menetfelszerelésben és a szánkóját siratta. Anyu leguggolt és megígérte neki, hogy nemsokára fognak venni szánkót de most legyen türelemmel.
- Talán menj le a dombokhoz, olyan sok ott a gyerek! Lehet, hogy összebarátkozol eggyel és az engedi, hogy szánkózz az ő szánkóján.
- Biztos nincs is lent senki. - morgott bosszúsan, kivörösödött szemmel, de azért felráncigálta a csizmáját és elindult lefelé az utcára. 
A gondnok takarította az utat a ház előtt és néhány kutyasétáltató néni téblábolt lassan az úton, nehogy megcsússzon ha a kutya megrántja. Kriszti az útját a Duna part felé vette, ahol egy nagy területet az odahordott papírgyári hulladékkal töltötték fel, hogy aztán később beparkosítsák. Most, hogy a hó lehullott a kisebb, nagyobb dombok tökéletes terepet nyújtottak a szánkózásra. Kriszti tévedett: nemcsak ő volt korán kelő ezen a szombaton, hanem sok más gyerek is azonnal szánkózni akart. Persze voltak ócska kis rogyadozó fa szánkók, de kormányozható műanyag minibobokkal is megjelentek a környék gazdagabb lakótelepi gyerekei. Volt akinek síléce is volt és nagymamája segítségével próbált talpon maradni, ami sok esetben nem sikerült. 
Szőke kislány húzta maga után apró szánkóját a dombra és óvatosan lecsúszott majd meg-megcsúszva vonszolta fel a dombtetőre, hogy onnan néhány másodperc alatt újra lecsússzon.
Kriszti csak nézte néhány kör erejéig, majd mikor látta, hogy egyre nehézkesebbé válik a feljutás, odament és köszönt a lánynak.
- Szia! Segítsek?
- Aha, köszi! - mosolygott a kislány, világoskék szeme csak úgy világított szürke kötött sapkája alatt.
- Kriszti vagyok és te? - kérdezte, miközben megfogta a kötelet és elindultak felfelé.
- Andi - jött a mosoly újra.
A következő körben már együtt csúsztak le nevetve a dombról. Jó másfél óra múlva Andi ránézett az apró órájára a csuklóján. 
- Hűha, mennem kell!
- Megyek én is!  Melyik házban laksz? 
- A Makádban, az a sárga ott! - mutatott a Krisztiék házától csupán ötven méternyire lévő házra.
- Az klassz, én pedig ebben itt! 
- Leszünk barátok? - nézett a szőke lány pirosra csípett arcára.
- Oké! Gyere, megmutatom a tesóm aki nemrég született. Még nagyon picike. - húzta maga után Krisztit.
- De biztos lehet? - bátortalanodott el az. - Nem fognak anyukádék szólni?
- Nem, dehogyis, gyere csak!
A kilencedig emelet még egyel magasabban volt mint Krisztiék lakása és épp a másik oldalra nézett Andi szobája. Az előszobában csend volt és tisztaság. Ledobták a csizmájukat és a kabátot majd halkan bementek a szobába ahol egy kiságyban apró baba rúgkapált.
- Erikának hívják! - simogatta meg a pocakját Andi
- De aranyos!
A hangokra megjelent Andi anyukája aki miután köszöntek neki és megígérték, hogy kezet mosnak mielőtt hozzányúlnak a baba körül bármihez, visszavonult a konyhába. 
- Máskor is átjöhetek?
- Persze! 
- De te is átjöhetsz!
- Majd megkérdezem aputól, nem mindig engednek el máshová.
Kriszti körülnézett az övékéhez hasonló elosztású lakásban. A bútorok hasonlóak voltak, fotelok, rekamié, szekrénysor tévé. Azon viszont teljesen elámult, hogy két telefon is volt a lakásban, mert Andi apukája a postán dolgozott, valami hivatalnok féle volt és gyorsan el tudta intézni. Krisztiéknek hosszú, hosszú évek kellettek mire telefont kaptak. Andi apukája nem volt valami mosolygós, barátságos ember. Legalábbis Kriszti picit megijedt tőle mikor a szobába lépett. 
- Mi van lányom? Ki ez a kislány?
Kriszti bemutatkozott, amilyen illedelmesen tudott.
- Braun? - kérdezte a férfi - az zsidó név nem? Zsidó vagy?
Kriszti azt sem tudta mit feleljen. Hallott már arról és látta is nagyapja egyik igazoló levelét, hogy nem zsidó, de akkor még azt nem tudta, hogy ezeket a keresztleveleket a háborúban lehetett venni azoknak a zsidóknak akik meg akartak menekülni a zsidó törvények elől. Azt viszont tudta, hogy édesapját örökbefogadták és nem vér szerinti gyerekük Braun nagypapáéknak, akiket sohasem ismert.
- ....Ne..nem - nyögte ki elvörösödve, majd Andihoz fordult.
- Most mennem kell mert vár az anyukám - hazudta. 
- Kikísérlek- indult el Andi és a lift ajtónál odasúgta.
- Nem kell félni aputól, ő már csak ilyen. De nem bánt.
- Oké. Majd átjössz?
- Ha elengednek...
Megbeszélték, hogy amikor tudnak majd lent a téren találkoznak. 
Egy hosszú barátság kezdete volt ez a nap.