2017. július 18., kedd

Leszel a barátom?

Amikor december elején, egy szombat reggel kinézett Kriszti a nyolcadik emeleti szobája ablakán, egy teljesen más világ tárult a szeme elé, mint azelőtt. Mindent hófehér, csillogó hótakaró borított amerre a szem ellátott. Márpedig ellátott igencsak messzire. Két tízemeletes között a Kis-Duna ágát, s azon túl még az erzsébeti lakótelep szürke házai is látszottak. Még csak nyolc körül járt az idő, s tekintve, hogy hétvége volt, néhány lábnyom tarkította az éjszaka lehullott hótakarót. Mint akit a bolha csípett meg kirohant a szobából és benyitott konyhába, ahol anyu épp zsírban sült csirkemájat készített. A hófehér vastagon szelt kenyér már az asztalon állt a tányér mellett. Kriszti a mennyei illatok varázsától hirtelen elfelejtette miért is rontott be ilyen korán, de az első "katonát" a szájába tömve azonnal eszébe jutott.
- Anu minden cupa hó!
- Tessék? - kérdezte anyu nevetve. - Kicsit nem értem amit teli szájjal mondasz!
- Azt mondtam, hogy minden csupa hó! - mondta a falatot gyorsan lenyelve és máris egy másik katona követte a hirtelen letolt reggelit.
- Most azonnal lemegyek! Szánkózni akarok! - kiabálta és már fordult is ki a konyhából és a gardrób szoba felé vette az irányt ahol meleg nadrágot, pulcsit, kabátot, sapkát húzott majd hirtelen lefagyott arccal ment vissza anyuhoz a konyhába.
- Hol a szánkó?

- Az az óriási vas szánkó? Csak nem gondoltad, hogy elhozzuk magunkkal? - nézett anyu értetlenül a rámeredő szemekbe. - És helyünk sem lett volna hova tenni...- halkult le a hangja és megsimogatta Kriszti fejét aki csüggedten vonszolta ki magát. Bizony a nagy vas szánkó már hosszú évek alatt a téli hancúrozás szerves kelléke volt. Hárman is elfértek rajta. Amikor Kriszti még pici volt, anyu takarókkal tette kényelmesebbé és úgy húzta őt. Később a súlyának köszönhetően a vas szánkó volt a leggyorsabb a Vecsési utca lejtőjén mikor a környező utcák apraja és nagyja összegyűlt, hogy késő estig versengjen, hogy ki tud messzebbre jutni a szánkóval. Persze a fa szánkók könnyűek voltak így hamar nekiiramodva iszonyatos gyorsasággal siklottak le az estére már tükörsimára gyalult havon. A vas szánkó jóval nehézkesebb volt, de ha egyszer megindult, nem volt aki megállítsa. Nem is igazán akarta senki, mert bizony komoly sérüléseket okozott ha valaki elé tolta a lábát. Krisztinek is volt jó néhány kék és zöld foltja egy-egy ilyen szánkózás után, amikor a szánkó nekiütközött a lábának. De bánta is ő! Az ő szánkója volt a legkitartóbb a csúszásban. Anyuék viszont nem tudták volna a kis lakótelepi lakásba elhelyezni és őszintén március közepén nem is igen gondoltak arra, hogy ezt a szörnyeteget magukkal cipeljék a költözés során. Ment a többi elajándékozott bútorral anyu kolléganőjéhez. De az is lehet, hogy ott maradt az apró sufniban Rózsi néniék udvarában, ők pedig a lomtalanítással meg is szabadultak a Braunék utolsó kacatjától is. Így járt apu berámázott fényképe is, ami még nagyon fiatalkorában készült és utólag színesre festette a fényképész. Kriszti sokáig nem jött rá, hogy azért olyan furcsa a kép mert apu kékeszöld szeme a képen kakaóbarnán fénylett. És így járt még sok-sok ütött kopott kacat is. 

Kriszti az előszoba szőnyegen ült teljes téli menetfelszerelésben és a szánkóját siratta. Anyu leguggolt és megígérte neki, hogy nemsokára fognak venni szánkót de most legyen türelemmel.
- Talán menj le a dombokhoz, olyan sok ott a gyerek! Lehet, hogy összebarátkozol eggyel és az engedi, hogy szánkózz az ő szánkóján.
- Biztos nincs is lent senki. - morgott bosszúsan, kivörösödött szemmel, de azért felráncigálta a csizmáját és elindult lefelé az utcára. 
A gondnok takarította az utat a ház előtt és néhány kutyasétáltató néni téblábolt lassan az úton, nehogy megcsússzon ha a kutya megrántja. Kriszti az útját a Duna part felé vette, ahol egy nagy területet az odahordott papírgyári hulladékkal töltötték fel, hogy aztán később beparkosítsák. Most, hogy a hó lehullott a kisebb, nagyobb dombok tökéletes terepet nyújtottak a szánkózásra. Kriszti tévedett: nemcsak ő volt korán kelő ezen a szombaton, hanem sok más gyerek is azonnal szánkózni akart. Persze voltak ócska kis rogyadozó fa szánkók, de kormányozható műanyag minibobokkal is megjelentek a környék gazdagabb lakótelepi gyerekei. Volt akinek síléce is volt és nagymamája segítségével próbált talpon maradni, ami sok esetben nem sikerült. 
Szőke kislány húzta maga után apró szánkóját a dombra és óvatosan lecsúszott majd meg-megcsúszva vonszolta fel a dombtetőre, hogy onnan néhány másodperc alatt újra lecsússzon.
Kriszti csak nézte néhány kör erejéig, majd mikor látta, hogy egyre nehézkesebbé válik a feljutás, odament és köszönt a lánynak.
- Szia! Segítsek?
- Aha, köszi! - mosolygott a kislány, világoskék szeme csak úgy világított szürke kötött sapkája alatt.
- Kriszti vagyok és te? - kérdezte, miközben megfogta a kötelet és elindultak felfelé.
- Andi - jött a mosoly újra.
A következő körben már együtt csúsztak le nevetve a dombról. Jó másfél óra múlva Andi ránézett az apró órájára a csuklóján. 
- Hűha, mennem kell!
- Megyek én is!  Melyik házban laksz? 
- A Makádban, az a sárga ott! - mutatott a Krisztiék házától csupán ötven méternyire lévő házra.
- Az klassz, én pedig ebben itt! 
- Leszünk barátok? - nézett a szőke lány pirosra csípett arcára.
- Oké! Gyere, megmutatom a tesóm aki nemrég született. Még nagyon picike. - húzta maga után Krisztit.
- De biztos lehet? - bátortalanodott el az. - Nem fognak anyukádék szólni?
- Nem, dehogyis, gyere csak!
A kilencedig emelet még egyel magasabban volt mint Krisztiék lakása és épp a másik oldalra nézett Andi szobája. Az előszobában csend volt és tisztaság. Ledobták a csizmájukat és a kabátot majd halkan bementek a szobába ahol egy kiságyban apró baba rúgkapált.
- Erikának hívják! - simogatta meg a pocakját Andi
- De aranyos!
A hangokra megjelent Andi anyukája aki miután köszöntek neki és megígérték, hogy kezet mosnak mielőtt hozzányúlnak a baba körül bármihez, visszavonult a konyhába. 
- Máskor is átjöhetek?
- Persze! 
- De te is átjöhetsz!
- Majd megkérdezem aputól, nem mindig engednek el máshová.
Kriszti körülnézett az övékéhez hasonló elosztású lakásban. A bútorok hasonlóak voltak, fotelok, rekamié, szekrénysor tévé. Azon viszont teljesen elámult, hogy két telefon is volt a lakásban, mert Andi apukája a postán dolgozott, valami hivatalnok féle volt és gyorsan el tudta intézni. Krisztiéknek hosszú, hosszú évek kellettek mire telefont kaptak. Andi apukája nem volt valami mosolygós, barátságos ember. Legalábbis Kriszti picit megijedt tőle mikor a szobába lépett. 
- Mi van lányom? Ki ez a kislány?
Kriszti bemutatkozott, amilyen illedelmesen tudott.
- Braun? - kérdezte a férfi - az zsidó név nem? Zsidó vagy?
Kriszti azt sem tudta mit feleljen. Hallott már arról és látta is nagyapja egyik igazoló levelét, hogy nem zsidó, de akkor még azt nem tudta, hogy ezeket a keresztleveleket a háborúban lehetett venni azoknak a zsidóknak akik meg akartak menekülni a zsidó törvények elől. Azt viszont tudta, hogy édesapját örökbefogadták és nem vér szerinti gyerekük Braun nagypapáéknak, akiket sohasem ismert.
- ....Ne..nem - nyögte ki elvörösödve, majd Andihoz fordult.
- Most mennem kell mert vár az anyukám - hazudta. 
- Kikísérlek- indult el Andi és a lift ajtónál odasúgta.
- Nem kell félni aputól, ő már csak ilyen. De nem bánt.
- Oké. Majd átjössz?
- Ha elengednek...
Megbeszélték, hogy amikor tudnak majd lent a téren találkoznak. 
Egy hosszú barátság kezdete volt ez a nap.

2017. február 17., péntek

Egy másik iskola

A liftgombot még alig éri fel, de most lefelé megy és  így az alsó gomb elérhető még neki is. A szép új piros lift már két hete üzemel. Most, hogy nagyjából minden lakó a helyén a gondnok is beköltözött végre a szolgálati lakásba akit Karcsinak hívnak, a feleségét pedig Nikinek. A múltkor anyuval beszélgettek amikor várták a liftet és mesélte, hogy nemsokára kisbabája lesz, bár még nem látszik a hasa. Nagyon vékony, alacsony néni de a haja szép hosszú.  A még hepe-hupás, gondozásra váró parkba - ami a négy nagy ház között van - már áll a játszótér. Igaz, csak hinta, mászóka és homokozó van benne. Az egyik oldalon négy emeletes házak kezdődnek. Anyu mesélte, hogy ezek a lakások nem a királymajori Szövetkezet hanem a Tanács tulajdonában vannak.  Ezért mindenki aki benne él, az bérli a lakást és nem megvette mint ők. Felmászik a rakéta mászóka tetejére és lábát lógázva nézelődik, mert látnivaló az akad bőven. A sárga tízemeletes házból most kiskutyás néni jön ki és majdnem elbotlik a ház előtt hagyott dobozokban, mert valaki épp most költözik. Bosszúsan morog magában  de nem szól hangosan semmit. Jó, ha az ember nem veszik össze első héten a szomszédaival.  A zöld erkélyes ház hatodik emeletéről egy bácsi papírdobozokat dobál ki az utcára. A gondnok mérgesen felkiabál neki és az öklét rázza, hogy "- honnét gyött maga, a pusztából?"   Az emeleten a bácsi becsukja az ablakot válaszul. Néhány ház előtt már Trabantok, Wartburgok vagy Zsigulik állnak. A szép időben az egyik piros autó tulajdonosa nekiáll lemosni az autót. A slagot a harmadikról lógatja le. Valahol a gumicső kilyukadhatott mert a másodikon lévő néni kiabálva hajol ki az erkélyről, hogy minden ruhája amit kiteregetett, egymerő víz! Óriási kutya kapaszkodik az egyik ház hetedik emeletén fel az erkély korlátjára és ugatja a világot. Hangja visszhangzik a betonházak között. Megrakott TEFU feliratú teherautó érkezik pont az ő házuk elé, amit egy piros Skoda követ. Egy szőke néni és egy bácsi száll ki belőle majd egy Kriszti korabeli szőke, szemüveges kislány pattan ki a hátsó ülésről. Felnéznek a házra és a bácsi kinyitja a kapu mindkét szárnyát, hogy az emberek beférjenek a bútorokkal. Karcsi bácsi jön ki és beszélgetni kezd a bácsival. Picit sajnálja, hogy még egy barátja sincs itt, pedig sok a gyerek. A soroksári játszóra már nem mehet, hiszen az utóbbi két hétben épp, hogy elérte a 66-os buszt suli után és nem volt ideje a barátaival találkozni.  Egyébként is már várta, hogy átkerüljön egy másik iskolába. Mióta elköltöztek, nem nagyon foglalkozik vele senki az osztályban, még a tanárok sem. Mintha már ott sem lenne. Kétszer anyu elkísérte az iskolába és így meg tudta jegyezni, hogy hol kell leszállni a buszról visszafelé, hogy átszálljon a másikra ami idehozza a Királymajorba. 
Duci fiú kapaszkodik fel a mászókára és leül Kriszti mellé.
- Szia - köszön neki és kidugja a lábát ő is mint Kriszti, hogy lógázza lefelé a mászókáról.
- Szia - válaszol bátran.
- Anti vagyok.
- Én Kriszti.
- Most költöztetek ide?
- Igen, nemrég.
- Mi már két éve itt lakunk a négyemeletesben - mutat a fiú az alacsony házak felé  - Az ott az apukám!
Alacsony púpos bácsi szerel egy vajszínű Wartburgot a ház előtt ahová Anti mutat.
Kriszti csak bólint. Megkérdezné, hogy mi baja az apukájának, de tudja, hogy nem illik ilyen otromba dolgot kérdezni, inkább úgy tesz mintha nem vette volna észre Anti apukájának púpját.
- Kérsz szotyit? - nyújtja felé a tenyerében tartogatott napraforgómagokat.
- Igen, köszi! - mosolyog rá Kriszti. Aztán mindenféle komoly iskolás dolgokról beszélnek, és Anti elmeséli, hogy melyik suliba jár és hogy majd ő is ide fog járni, ha a Királymajori felépül. Kiderül, hogy egy évvel idősebb nála. Kriszti mellét feszíti a büszkeség, hogy egy  nála idősebb barátja lett itt a lakótelepen. Másnap el is meséli az iskolában.
Egy hét múlva végleg elhagyja a Zalkát és anyu a néhány buszmegállónyira lévő II. Rákóczi Ferenc  általános iskolába viszi. Az igazgató néni nagyon kedves, még az igazgatóhelyettest is bemutatják anyunak, akit Stefi néninek hívnak és majd ő lesz a Királymajori iskola igazgatója ha végre elkészül. Jól megnézi magának Krisztit és rámosolyog. - Aztán remélem jó tanuló leszel!
Bizonyítványát nézegeti az igazgató és picit megcsóválja a fejét. Magatartás hármas, szorgalom hármas, írás hármas, olvasás ötös, ének ötös, számtan kettes... Anyu irul pirul és Kriszti is megpróbálja egészen picire összehúzni magát.
Az igazgató néni becsukja az ellenőrzőt és visszaadja Kriszti kezébe de nem engedi el hanem a szemébe néz.
- Egy olyan osztályba kerülsz kislány, akik nagyon jó tanulók és példás a magaviseletük. Ajánlom, hogy igazodj hozzájuk, tanulj tőlük. Hiszen látom, hogy te egy nagyon rendes kislány vagy.
Kriszti csak bólint és megfogadja, hogy úgy lesz. De legszívesebben visszafutna a Zalkába, hiszen az új tanuló szerepét nem szereti senki egy osztályban. Biztos mindenki utálni fogja.
Másnap reggel anyu elkíséri a Tanácsház tér sarkán lévő régi épület kapujába és útjára ereszti a kislányt. Krisztinek úgy dobog a szíve mint egy gőzkalapács amikor benyit a 4.C. tantermébe, ahol már szinte mindenki bent van és óriási a hangzavar. A hetes, akit Mariannak hívnak a szájára teszi a kezét és annyit mond. - Shhhhhh! - és erre elhalkul az osztály.
- Sziasztok - leheli halkan az ajtóban állva Kriszti, de már a háta mögött áll Gabi néni egy idős tanárnő aki finoman betessékeli a terembe és így szól.
- Ez a kislány, akit Krisztinek hívnak mától fogva hozzánk fog járni. Eddig a soroksári Zalka Máté iskolába járt de ide költöztek Csepelre az egyik új lakótelepre. Fogadjátok őt szeretettel! - és a második padba ültette őt egy szőke hajú kislány mellé. Kriszti letette a pad mellé a táskáját és körülnézett, mindenki őt nézte de az arcokon bátorítást és mosolyt, bíztatást látott és nem ellenséges tekintetet. Az első óra olvasás volt és  a második volt aki folytathatta a Toldi Miklós című verset és Gabi néni meg is dicsérte őt, milyen szép tisztán és érthetően olvas. A gyomrán a szorítás kissé engedett. Aztán szünetben kint a macskaköves udvaron mindenki vele akart játszani, és megmutatták, hogy melyik a kedvenc játékuk a lányoknak. Ez a Csön-csön gyűrű volt, de játszottak Adj király katonát is és sokat pörögtek (csiriztek) a lányok egymással és csattogtak a tenyerek a mondókák közben: "Antakatészó flóóre, omane, omane omane o neo, tititió teo teo tititi....ómandzsófix!"
Énekórán is megcsillogtathatta Kriszti a tudományát mert csengő és tiszta énekhangja volt és Gabi néni elismerően tapsolt mikor elénekelte a Csitári hegyek alatt című dalt. Aztán számtan következett és érdekes módon még azokat a szorzásokat és osztásokat is értette amit a Zalkában soha nem tudott megcsinálni időre és főleg helyesen. Aznap úgy röpült haza mintha szárnyai lennének és anyunak aki már otthon volt, elújságolta, hogy milyen remek napja volt. A szeme csak úgy csillogott amikor elmesélte, hogy milyen kedves volt vele mindenki. Ebéd után a szobájában kipakolt a táskájából és leült a szép, új íróasztalához, hogy elkészítse a házi feladatát.
- Nem mész ma le játszani? Azt mondtad van már barátod! - kiabálta be anyu a konyhából.
- Nem, ma nem megyek, mert sok a leckém és szépen akarom megcsinálni - simította ki a szamárfület a füzetéről.

2017. február 11., szombat

Az új lakás

Anyu remegő kézzel tartotta kezében a Tanácstól kapott papírt. Délelőttös volt és nem sokkal később ért haza a munkából mint Kriszti. Aki kicsit most meg volt ijedve, mert volt egy olyan érzése, hogy valami rossz hír jött.  Emlékezett rá amikor meghalt mama, akkor azt egy táviratban írta meg anyu testvére, Mariska. Anyu meg csak sírt és sírt és feküdt az ágyon és nem lehetett megvígasztalni. Azóta szélesen kerülte a mamával kapcsolatos dolgokat, mert olyankor anyu mindíg elsírta magát. Pedig ez két éve történt.  Elfehéredve ült a konyha asztalnál az írás füzete fölött tartva a tollat, s megmerevedett az egész mint egy élőkép. Anyu a papírral az ajtóban, rajta kabát és a fekete csatos táskája az oldalán, Kriszti pedig az asztalnál a tankönyvei között.
- Baj van anyu? - kérdezte most halkan.
Anyu felemelte az egyik ujját, jelezve, hogy egy pillanat türelmet kér míg, valószínűleg harmadszor olvasta el a levél tartalmát. Szája némán formázta a szavakat, mintha így jobban felfogná az értelmét. Aztán ránézett Krisztire és megszólalt. 
- Krisztike, nemsokára...hamarosan elköltözünk! 
Kriszti hirtelen nem is tudta, hogy ez mit jelent. 
- Hová? 
- Hát...- anyu megtörölte a szemét - három újonnan épített lakás közül válaszhatunk. És be kell fizetnünk amit eddig összegyűjtöttünk, a többit pedig részletre fogjuk fizetni.
- Elmegyünk innen? Ebből a kukszilukból?
Anyu bólogatott és letette a papírt az asztalra. Kriszti a papírra nézett. Három cím volt rajta. Felvette és lassan elolvasta a tartalmát amiből semmit nem értett, mert olyan nagyon felnőttesen volt megírva. Azt látta, hogy mindhárom cím különböző kerületekben van, az egyik a XIX. a másik a XX. és a harmadik a XXI. kerületben található. Egy szoba plusz két fél szobás összkomfortos lakás.
- Anyu mi az az összkomfortos? 
A szobából jött a válasz.
- Azt jelenti, hogy fürdőszoba és vécé is van külön benne, és melegvíz meg gáz és központi fűtés.
- Fürdőkáddal?
Anyu kilépett a szobából. - Fürdőkáddal bizony! - mosolygott Krisztire, majd körülnézett. Nem vihetünk magunkkal innen egy bútort sem. Penészes és vizes mindegyik. 
- Akkor mit csinálunk? Veszünk újakat?
- Megpróbálunk. Ha sikerül elintézni mindent akkor néhány hónap múlva költözünk!
Kriszti picit örült, de picit meg is volt ijedve. Annyira megszokta ezt az otthonát. Klassz, hogy melegvíz meg fürdőszoba, de itt vannak a barátai, meg a tér és az iskola... Az iskola!!!!
- Anyu, ide fogok járni iskolába? - kérdezte és nagyot nyelt.
- Az első időben biztosan, hiszen nem megy olyan gyorsan az átiratkozás egy másik iskolába, de aztán érdemes a lakásunkhoz közelebbi iskolába járnod.
- De én nem akarok másik iskolába járni! - ellenkezett azonnal. És itt vannak a barátaim...és Margit nénivel mi lesz? 
- Margit néni már régen itt lakik, meg lesz nélkülünk. És meglátogathatjuk.
- És Csöpit meg Lucifert is visszük? 
Anyu leült az asztal mellé és szórakozottan lapozgatta Kriszti olvasókönyvét.
- Lucifer egy felnőtt macska, nem szokná meg az új környezetet. A macskák a házhoz szoknak és nem az emberhez. Majd Margit néni...
- Margit néni meg fogja mérgezni... - mondta durcásan Kriszti
- Ugyan már! Honnan veszed ezt?
- Tudom. 
- Akkor majd megkérjük a Telekiéket, hogy néha etessék meg. Hidd el egy macska gyorsan talál magának új gazdát.
- És Csöpi? 
- Csöpi...szóval, valószínű, hogy nem jöhet velünk. Ez a kutya kerthez szokott... nem egy emeletes házhoz.
Kriszti elsírta magát. - Akkor mi lesz vele? Nem lesz kutyánk? És az orgonafa az ajtónk előtt? Azt sem tudjuk kiszedni...
- Hát, nem. Apu majd keres gazdát Csöpinek, ne aggódj.
A könnyektől pöttyös írásfüzetben elmosódtak a betűk és ki kellett tépni a lapot. Még szerencse, hogy az elején tartottak és nem volt feltűnő. Újra kezdte a házi feladatát. Egy fogalmazást kellett írnia arról, hogy milyen volt a múlt heti kirándulás a Gellért hegyen. De Krisztinek már semmi kedve nem volt a múlt heti élményeit leírni. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi mindent kell itt hagyni az új lakás kedvéért. Még az iskolát is sajnálta, pedig nem sok jó élménye akadt. Az idegen helytől való félelem, a barátok és a háziállataik messzire kerülnek. Olyan lesz mintha nyaralni mennének, csak soha többé nem jöhetnek ide vissza. Akárhogy is, ez a kis penészes lakás, ahol csak a falakban volt víz, és olajat kellett mindig hozni a kályhába és ahol a fabudi a kert végében volt, az otthona volt eddig és nehezen képzelte el, hogy itt kell hagynia örökre.
Anyu a következő héten apuval meglátogatta mindhárom lakást és végül az épülő csepeli Királymajor lakótelep egyik lakását választották. A csepeli strand közelsége és a nagyjából ismerős hely sokat segített a döntésben. A lakások nagyjából egyformák voltak, de a csepeli tetszett nekik a legjobban. Nyolcadik emelet! Iszonyatos magas! - gondolta Kriszti amikor anyu elmesélte neki, hogy még erkélyük is lesz és gardróbszobájuk, és Krisztinek pedig külön szobája bizony! És vesznek neki bútort is a Dominó áruházban. Anyu azt mondta, hogy ő választhatja ki. Kriszti ekkor már kicsit jobban megbarátkozott a gondolattal és az új lakás már nem mint egy szörnyű, jövőbeli nem várt dolog lett a számára.  Apu elvitte Csöpit valahová az egyik nap. Azt mondta, hogy a fóti kutyamenhelyre viszi, majd ott találnak neki gazdát. Néhány nap múlva azonban Csöpi csapzottan és sárosan megjelent a kapunál. Kriszti hallotta, hogy apu kint mesélte Margit néninek, hogy nem érti, hogy talált vissza, hiszen nagyon messzire elvitte a hévvel és ott engedte el.
Kriszti szíve hevesen dobogott mikor ezt meghallotta. Miért hazudott apu? Miért vitte el csak úgy a kutyát és eresztette szélnek? A következő alkalommal már nem jött vissza a kutya. Apu pedig azt mondta, hogy most tényleg elvitte a fóti kutyamenhelyre, de Kriszti szívében ott lappangott a félelem,  hogy valami sokkal rosszabb helyre került Csöpi. Mindennap várta, hogy esetleg megjelenik a kutya a kapuban, de többé nem látta. 
Anyu mesélte, hogy épül az iskola a Királymajori lakótelep mellett és oda fog hamarosan Kriszti járni. Lehet, hogy már a negyedik második felében, vagy ötödikben.
Egy nap anyuval elmentek, hogy megnézzék a lakást, de sajnos kulcsuk még nem volt hozzá. A huszonhármas busszal mentek Erzsébetig és ott átszálltak a negyvennyolcasra. Elég hosszúnak tűnt az út. A lakótelep még dimbes dombos sitthalmokkal volt tele. Tíz emeletes színes, zöld és sárga erkélyes házak magasodtak a kis kertes házak közepén. Egy játszótér is helyet kapott három ház között. Anyu megmutatta, hogy melyik lesz az ő ablakuk. 
- Borzasztó magas! - nézett fel Kriszti a nyolcadik emeletre.
Gyalog mentek fel mert a lift még nem működött. Anyu egy régi kolléganője lakott ugyanazon az emeleten de az ellenkező oldalon lévő ugyanolyan lakásban. Ő már beköltözhetett. Krisztinek nem nagyon tetszett, mert tele volt zsúfolva régi bútorokkal. Picit szomorú volt, hogy nem a sajátjukat láthatták. Aztán néhány hét múlva megkapták a kulcsokat és az időpont is meg lett jelölve amikor költözhetnek. Addigra már anyu odaígérte a régi bútorait az egyik kolléganőjének és elmentek a Dominóba, hogy bútorokat nézzenek. Egy csomó mindent kiválasztottak. Krisztinek egy nagyon klassz emeletes ágy tetszett meg aminek az aljában egy szekrény és íróasztal meg polc is volt. Létrán lehetett az ágyra felmenni. Anyuék kinyitható rekamét, két fotelt és szekrénysort választottak. Gyöngyikének fiatalos kanapét, szekrényt és asztalt. Az ebédlőbe pedig sarok ebédlőgarnitúrát, piros műbőr padokkal és székkel. A konyha beépített volt, szerencsére oda nem kellett semmit venni. Amikor anyu kezében volt a kulcs, akkor elindultak, felpakolva szőnyegtisztítóval és különféle tisztítószerekkel, hogy a tapétázás és festés után kitakarítsanak mielőtt beköltöznek.
Kriszti teljesen más szemmel nézett ekkor a lakásra. Sokkal jobban tetszett neki mint anyu kolléganőjének a lakása. Piros padlószőnyeg és mintás tapéta volt mindenhol. Az ebédlőben és az előszobában valamint a konyhában pedig kék műanyag padló. De legjobban a fürdőszoba tetszett neki. Miután végigsikálták mindhárom szobát és a térdük ugyanolyan piros lett mint a a szőnyeg a sok térdelve sikálástól, csúszkálástól, anyu melegvizet engedett a kádba. A villanykörte még hiányzott a fürdőszobából, így a kintről beszüremlő fényben fürdött meg elsőként a családban az ő saját fürdőkádjukban. Olyan boldog volt akkor, mint még soha előtte. 
Az iskola ami a lakótelep mellett épült, még csak félkész állapotban volt. Anyu beiratta Krisztit, de csak a következő év második felétől lehetett oda járni. A negyedik első félévét még befejezheti a Zalkában, de aztán átmehet egy másik suliba ideiglenesen Csepelen, ami közelebb lesz az otthonukhoz.
Az átköltözés napján már teljesen üres volt a soroksári kis lakás. Ilyennek még soha nem látta a falakat. És valahogy úgy összement az egész, mintha a bútorok hiányától még jobban összehúzta volna magát a kis kuksziluk. Kriszti, amikor senki nem látta, végigsimította a falakat, az ajtófélfát és a villanykapcsolókat és elköszönt a régi otthonától.
Apu egy ismerőse vitte át a cuccaikat, és a bútorokat pedig a bútorszállítók hozták és felcipelték a nyolcadikra, mivel teherlift nem volt a házban. Összeszereltek minden bútort és addigra besötétedett. Az ablakon kinézni félelmetes volt először. Az erkélyre pedig ki sem mert lépni. A sok utcai lámpa már világított, itt ott dobozok röpültek ki az erkélyekről, távolabb még lebontásra váró lakatlan házak mellett álltak a munkagépek. Fúrtak, zörögtek, zajongtak a körülöttük lévő lakásokba beköltözők. Krisztiék ruhái még nagy neylonzsákokban sorakoztak az előszobában. Anyu a szoba félhomályában ült, mert még a modern hétágú csillárt nem szerelték fel és csak egy árva villanykörte lógott a plafonról. 
- Úgy érzem, mintha nyaralni jöttünk volna - mondta halkan - és mindíg azt várom, hogy mikor szól valaki, hogy most már menjük haza. 
Ezt még hónapok múlva is megemlítette.
Kriszti állt a szobájában és nézte az ablakból a fényeket. Akár Erzsébetig is elláthatott. A szemközti ablakokban emberek álltak, vagy jöttek mentek a lakásokban. Sehol nem volt még függöny, és esténként emeletről emeletre végig lehetett nézni a családok életét. Emberekét akik nem itt születtek, hanem Sopronban, Győrben, Dunaújvárosban, Pestszentlőrincen vagy Budapest belvárosában. És itt most mindannyian összegyűltek, hogy itt folytassák az életüket.  

2017. január 17., kedd

A könyv



Az orrát a hideg kirakat üvegnek nyomta, úgy bámult be a könyvesbolt kirakatába. A fehér pára az arca körül betakarta az üveget, így egy idő után arrébb kellett mennie, hogy lásson. Tegnap tették ki az új könyveket és kiváncsian böngészte a címeket. Szellemleopárd, Tíz kicsi néger, Linkóci kapitány kalandjai, Bambi, Két Lotti, Harisnyás Pippi a Pöttyös sorozatokból, aztán a Mogyoró sorozatból a Mogyoró és a fiúk. Mondjuk az már túl komoly neki. Megakadt a szeme az egyik zöld csíkos könyv borítóján. Margot királyné gobelinjei. Hm, ez érdekesen hangzik. A piros kabátjának a zsebébe nyúlt és elővette a pénztárcáját. Anyutól kapta még tavaly szülinapjára. Kék volt és fehér pöttyök díszítették. Bár nehezen ment először a kinyitás, de egy idő után meglazult a fém rajta és könnyebben tudta használni. Hátránya az volt, hogy még akkor is kinyílt ha nem akarta. Most is néhány forint a zsebébe hullott. Leguggolt a kirakat alatt és megszámolta a pénzét. Karácsonyra Frici bácsitól kapott öt forintot, ráadásul ünnepek után kétszerre tudta csak visszavinni az üvegeket olyan sok volt. Sajnos az orosz pezsgős üveget nem vették vissza, csak a söröseket és a kólásakat. De kapott értük tizenkét forintot. Hármat pedig megspórólt amikor anyu adott a takarékbélyegre, ő pedig elfelejtett venni. Véletlenül először, aztán amikor másnap észrevette a zsebében maradt három forintot, inkább úgy döntött, hogy a megtakarításai közé teszi. Szóval most elég gazdag volt, mert húsz forintja lapult a zsebében. Ebből két könyvet is vehet.  Jövő héten lesz Gyöngyike születésnapja. Neki is venni kellene egy könyvet, mert szeret olvasni. De az is lehet, hogy üres kazettákat vesz mert anyu elárulta, hogy kap egy kazettás magnót, amivel a rádióból fel lehet venni a kedvenc számait! Ezért kell az üres kazetta,  hogy legyen mire felvenni a számokat. Úgy döntött, hogy egy könyvet vesz és a többit kazettára költi. Bár igazából azt sem tudta, hogy mennyibe kerül egy kazetta. Átnézett a másik oldalra, ahol a Dominó áruház kirakatai csillogtak. Ott van műszaki részleg is és meg tudja nézni a kazetta árát. Visszadugta a zsebébe a pénztárcát és a zebrához ment, hogy átkeljen az úton. Az áruházban nem voltak sokan, inkább a vevőszolgálatnál volt kisebb csoportosulás, mert a karácsonyra kapott műszaki dolgokat itt vették vissza vagy cserélték ki ha nem működött, vagy esetleg ha kettőt kapott belőle az illető. De csak akkor cseréltek, ha volt hozzá blokk. Ezt viszont sokan elfelejtették és hiába reklamáltak, hogy nézze meg, rá van írva az aljára, hogy Dominó áruház, az eladó csak széttárta a karját és annyit mondott: Sajnálom, ha nincs blokk, nincs csere. Ez a rend. 
Kriszti felment a második emeletre és megkereste a műszaki részleget. A pulton belül két kék köpenyes fiatal eladó beszélgetett. Kriszti alig érte fel a pultot, de odaállt és türelmesen várt amíg észreveszik. Eltelt vagy öt perc, de azok csak nem akarták észrevenni az apró kislányt a piros kabátban. Ekkor megszólalt. - Bocsánat! - még mindíg semmi nem történt. - Bocsánat! - mondta kicsit hangosabban és az egyik fiú aki kábé húsz éves lehetett és a haja a válláig ért és úgy nézett ki hátulról mint egy lány emiatt, megfordult. Renyhe kis bajusza és szakálla volt, és nyitott szájjal rágózott. Az arca tele volt piros és fehér pattanásokkal. Valószínű, hogy kiült az arcára az undor ahogy a pattanásokat nézte, mert a fiú nem túl kedvesen szólt oda neki. 
- Mi nem tetszik? Ekkor Kriszti háta mögé lépett egy kalapos és hosszú kabátos bácsi és helyette  válaszolt neki. 
- Fiatalember! Mit képzel? Hogy beszél a vevővel? Akarja, hogy elkérjem a panaszkönyvet? - és Krisztire nézve kacsintott egyet titokban, hogy a fiú ne lássa. Kriszti akkor ismerte fel Laci bácsit az iskola igazgatóját és picit ő is megilletődött. Fura volt így iskolán kívül, köpeny nélkül látni mint egy normális embert.  A fiú cseppet sem ijedt meg, hanem visszafordult a társához és mormogott valamit amiben a "vén fater" tisztán kivehető volt, de aztán megjátszott udvariassággal Kriszti felé fordult.
- Mit parancsolt a kedves vevő?
- Én a magnókazetták fogyasztói árát szeretném megtudni. - Úgy mondta, "fogyasztói ár", mert mindenre így volt írva amit vettek a boltban. És egyszer apu mesélte, hogy van nagykereskedelmi ár és kiskereskedelmi ár és fogyasztói ár is van, ami baromira igazságtalan mert irreálisan magasabb mint a nagykereskedelmi ár. Ezt az egyet megjegyezte, mert tetszett az a szó, hogy irreálisan, bár fogalma sem volt, mit jelenthet.
A fiú megfordult és a polcról három féle átlátszó műanyag fóliába csomagolt kazettát vett el és letette a pultra, majd megszólalt. - A Polimer tizenhárom forint, a Maxel tizenöt forint és a Sanyo húsz forint. Melyiket kéred?
Kriszti elhűlt, hogy ilyen drágák a kazetták és magában már számolgatta, hogy ha egyet vesz a legolcsóbból akkor csak hét forintja marad.
- Köszönöm, most egyiket sem. - mondta majd megfordult és elindult a földszint felé. 
- Akkor minek szedetted le velem? - kiáltott utána a fiú és bosszankodva pakolta vissza a kazettákat.
Laci bácsi a televíziókat nézegette amikor Kriszti elment mellette és köszönt, hogy  - Csókolom!
Az csak biccentett és a kezével intett neki. 

Kriszti visszament a könyvesboltba és benyitott az ajtaján. Imádta azt a jó könyv illatot ami ott fogadta. Amikor az iskolai könyveit megkapta év elején, nem győzte szagolgatni a papírlapokat, de csak néhány hétig voltak jó illatúak. Végigment a könyvespolcok mellett és megállapodott a gyermek és ifjúsági könyveknél és nézegetni kezdte a színes könyvborítókat. Néhány perc múltán felfedezte a kirakatban látott zöld fehér csíkos könyvet és levette a polcról. Megfordította és elolvasta a könyv tartalmát. 
Margot királyné gobelinjei,
"Hőse egy zárkózott, kicsit ábrándos gimnazista lány (épp most végezte az elsőt), és a regény cselekménye egy nyári építőtáborban játszódik, hol hősnőnk egy nagyszerű felfedezéssel akarja elkápráztatni társait. Hogy ebben az elkápráztatásban milyen szerepet játszik a réges-rég hol királynő gobelinje, izgalmasan bontakozik ki a feszült, érdekes történet során. "
Tetszett Krisztinek a könyv és a borítóra festett lány régies ruhában.  Bár nem volt biztos benne, hogy neki való. Megnézte a borító alján lévő fogyasztói árat és lassan vissza tette a polcra. Tizenhárom forint ötven fillér, az most nagyon drága lenne, ha még a kazettát is meg akarná venni. Végighúzta a könyvek bordázatán az ujjait ahogy a soron végigment. Végül megakadt az egyik zöld pöttyös könyv címénél. Harisnyás Pipi vagy Pippi, olvasta. Vicces név. Ezt a könyvet is levette és elolvasta a tartalmát. 
"Harisnyás Pippi  vagány, szeplős és vörös hajú kislány, aki a Villekulla-villában lakik. Van egy koffernyi pénze, így a szülei nélkül is elboldogul, a kertben tart egy lovat, a villában pedig egy Nilsson úr nevű majmot. Kerüli az iskolát, és ha csak teheti, barátaival, a szomszéd házban lakó Tomival és Annikával játszik, vagy kószál a városban."
Vicces, gondolta magában és megnézte az árát. Kilenc forint és húsz fillér. Nagyot sóhajtott és visszarakta ezt a könyvet is. Odament az eladónénihez és megkérdezte. 
- Csókolom, van olyan gyerekkönyv ami csak hét forintba kerül? A feltupírozott hajú idősebb néni rámosolygott. 
- Óh, hát nem is tudom. Várj megnézem neked - majd odasétált Krisztivel a gyerekkönyvekhez és elkezdett válogatni - Hány éves is vagy? - kérdezte a könyvek között böngészve.
- Kilenc...leszek.  Másodikos vagyok. 
- Oh értem. - mormolta a néni és levett néhány könyvet a polcról. Hát itt van a Csil Csal Füzike vagy a Csilicsali csalavári Csalavér....jaj nem, ez tíz forint.  Na várj csak van még itt szerintem. Szereted a verseket? - fordult hirtelen meg kezében egy vékonyka könyvel. 
- Igen szeretem. - válaszolt
- Nos ez a könyv egy Weöres Sándor nevű költő verseiből készült és az a címe, hogy Bóbita. Nagyon kedves versek vannak benne és csak hat forint.  
Kriszti nézegett a könyvet, szép képek voltak benne, de valahogy most nem vágyott verseskönyvre.  
- Nem szeretnéd? - kérdezte az eladó
- Nem, most nem köszönöm - nyújtotta vissza a néninek.
- Csak hét forintod van? - kérdezte, miközben néhány másik könyv árát nézegette.
- Van húsz forintom, de kazettát akarok venni a nővéremnek, mert születésnapja lesz és az tizenhárom forint.
- Oh...értem. És melyik könyvet szeretted volna?
Kriszti megmutatta a Harisnyás Pippit és a Margot királynét. 
- Hát, szerintem ez a csíkos még nem neked való, inkább a nővérednek. A Harisnyás  Pippi viszont aranyos könyv, én is megvettem az unokámnak nemrég. Nézte az árát a hátulján. Iiiigen...ez kilenc húsz - ránézett Kriszti savanyú ábrázatára, majd a pult felé nézett ahol a kolléganője épp egy vevőt szolgált ki - Add a hét forintod és blokkolom a könyvet - kacsintott Krisztire és már vitte is a pénztárgéphez. 
- Jolika! - kiáltott a fekete hajú sovány lányra - Írj légyszives egy jegyzőkönyet, hogy egy sérült könyvet leáraztunk.
- Mi sérült meg rajta? - nézett a könyvre Jolika.
- A hátulján elszakadt a borító. - mondta és miközben megfordította a könyvet a körmével végigszakította a könyvet elfedő ugyanolyan színű papírborítót - Nézd, hát nem szörnyű? - kacsintott a kissé meglepett Jolikára az idősebb asszony. 
- Dee. - válaszolt amaz és már vette is elő a kissé sárgás jegyzőkönyv blokkot és írta a könyv adatait. - Hány százalékot csökkent az értéke a könyvnek? - nézett Jolika a nőre. 
- Olyan huszonöt százalék szerintem. - forgatta a könyvet a kezében. 
Kriszti csak állt a pultnál és még mindíg az a döbbenet látszott az arcán mikor a néni elszakította a könyv borítóját. Az felé fordult. 
- Látod, ha leveszed a borítót, akkor ugyanolyan szép könyved lesz mint a borítóval. Ezt azért teszik rá, hogy ne porosodjon és az olvasáskor ne tegye az ember tönkre a könyvet. De te biztos fogsz rá így is vigyázni ugye? 
- Igen. - válaszolta piros arccal Kriszti és elővette a pénztárcáját és kiszámolta a néni tenyerébe a hét forintot, majd megkapta a blokkot és még tíz fillér visszajárót.
Kriszti kilépett a boltból a szépen behecsomagolt könyvével a hóna alatt és már azon gondolkozott, hogy délután elkezdi olvasni ha hazaér. A Dominóban újra felment az emeletre és a két fiú még mindíg ott támasztotta a pultot.
Türelmesen várt, majd újra megszólalt. - Bocsánat! - és újra  - Bocsánat! és újra - Bocsánat! És csak ekkor fordult meg a pattanásos képű fiú. 
- Na mi van? Mégis kell a kazi?  
- Igen, az olcsóbb. 
- Az olcsóbb az olcsóbb - mormolta a fiú és levette a Polimer kazettát a polcról.- Ez egy hatvan perces, jó lesz? 
- Igen. - bár fogalma sem volt, hogy a hatvan percet azt oldalanként vagy összesen jelenti. De nem akarta megkérdezni ettől az undok fiútól. Leszámolta a tizenhárom forintot a pénztárgép mellett lévő műanyag tálcára és elvette a kazettát és a blokkot. A blokk, az nagyon fontos mert ha nem jó akkor ezzel lehet visszajönni. És eltette a pénztárcájába. Lerohant az áruház lépcsőjén és olyan boldognak érezte magát, hogy mindent meg tudott venni amit akart. Még csak három körül járt az idő, úgyhogy leült a téren az egyik hintába és kicsomagolta a könyvét.

" Első fejezet, A kutyavilla lakói

A városka szép volt  és nyugodt, őszinte örömére derék lakosainak. Nem csoda, hogy tüstént megirigyelték tőlük az arra járók..."



2017. január 13., péntek

Jön a farsang!

Január vége volt és a karácsonykor lehullott hó most csak foltokban jelezte, hogy holle anyó megtette a kötelességét és fehér volt a tavalyi ünnep. A hirtelen felszökött hőmérséklet pár nap alatt eltüntette a több, mint harminc centis havat. A langy tavaszi szellő a tavasz ígéretét hozta, pedig még igencsak a tél közepén járt az idő.  1977 ugyanolyan unalmasan, sárosan és szürkén kezdődött mint az összes többi január. Ráadásul iskolaidő volt, tehát semmi de semmi érdekes nem történt. Azaz csak annyi, hogy környezetismeret órán bejött Laci bácsi az igazgató és meghirdette,  hogy a következő hétvégén, tehát február első hetében farsang lesz. Mindenki izgatottan susmorogni kezdett már az órán, hogy milyen jelmezbe fog jönni. Kriszti és Zsuzsi egymás mellett ültek a második padban. Szerencsére már nem Kriszti volt a legkisebb, a tavaly érkezett Tóth Ági egy hajszállal talán kisebb volt, így ő került az első padba Emi néni figyelmének a középpontjába. 
- Te mi leszel? - kérdezte Kriszti a barátnőjét.
- Talán tündér, vagy Piroska..., és Te? 
- Egyértelmű, hogy kovboj - szögezte le a tényt Kriszti.
- De kovbojok és indiánok  a fiúk szoktak lenni.
- Miért? Lány kovbojról még nem hallottál?
- Hát nem.
- De én meg igen, és kovboj leszek. Anyunak van egy nagy kalapja, igaz, hogy sárga, fekete pöttyökkel, de tisztára úgy néz ki mint a kovbojok kalapja. Egy kendőt teszek a nyakamba, meg a piros farmeringem....jó nem farmer de úgy néz ki! - válaszolt azonnal Zsuzsi kétkedő tekintete láttán.
Zsizsegett az egész terem. Volt aki indián, volt aki robot vagy varázsló akart lenni. A lányok többsége királylány vagy boszorkány. Szellem, kupidó és szőlőfürt vagy pöttyös labda. Tóth Misi tavaly pöttyös labda volt, de utálta, mert mindenki belerúgott. Kriszti tavaly macska akart lenni, de inkább bankrablónak tűnt a fejére húzott fekete nejlon harisnya miatt. Pedig farka is volt. Zsuzsi tavaly is Piroska volt, mert van egy szép fonott kosárkája és egy apró piros szoknyája, meg köpenye. De Kriszti szerint az már uncsi lenne újra. Találjon ki Zsuzsi valami ötletesebbet. Dobos Etelka tavaly tudósnak öltözött, de mindenki csúfolta, mert az egyébként is vékony magas kislány nagy kerek szemüvege és fekete süvege csak jobban kihangsúlyozta a sovány  hosszú nyakát és a felette egyensúlyozó kerek fejét. Vas Zoli teknős volt. Az apukája ezermester, szóval olyan igazinak tűnt, ahogy mászkált teremből terembe, hogy természetesen ő nyerte meg a tavalyi versenyt az alsósok közül. Nagy Attilának igazi indián felszerelése volt, mert a nagynénje küldött neki Amerikából. Volt hozzá tomahawk és derékig érő tollas fejdísz. Csak különdíjat kapott, mivel nem saját kezűleg csinálták, hanem készen kapták. Emi néni megkopogtatta az asztalt, hogy most már csend legyen és jó lenne, ha a környezet ismeret óra folytatódhatna tovább.
Otthon Kriszti felpróbálta a kalapot, amit anyu a nagyszekrény hátuljában dugdosott. Igazából soha nem látta anyut, hogy ezt hordja. Furi is lett volna azokhoz a ruhákhoz amiket viselt. Olyan szőrös kalap volt és a teteje kicsit be volt nyomva, de ha akarta akkor ki lehetett a horpadást egyenesíteni és akkor csak egy sima női kalap lett. De ha benyomódott a teteje és a karimáját kicsit felfelé hajtotta, akkor tisztára olyan volt mint egy kovboj kalapja. A pöttyöket eltekintve...  
A következő hét közepétől lehetett tombolát venni és kiderült, hogy nem is a suliban lesz az alsósok versenye, hanem abban az utcában ahol a Vidám cukrászda is van. A mellette lévő házban van valami klubhelyiség és oda szervezték a hétvégi farsangot. Hogy miért, ezen Kriszti nem is gondolkozott. Lesz majd párizsis szendvics és minyon, amit azok az anyukák hoznak majd be akik mindíg segíteni szoktak az ilyen rendezvényeken. Általában a Dobos Etelka és a Sallai Margit anyukája segít a szervezésben de a Molnár Szilvi mindkét szülője is ott szokott lenni és figyelnek a gyerekekre és kenik a vajaskenyereket és zsírosdeszkákat. Kriszti szülei nem szoktak részt venni ezeken az eseményeken, mert általában dolgoznak vagy Gyöngyikét kérik meg, hogy kísérje el a húgát, úgyis ugyanabba a suliba jár. De ebben az évben már gyors és gépíró iskolába jár Gyöngyike mert tavaly ballagott a nyolcadik bével és szakmunkásképzőbe ment. Krisztit nagyon érdekelte a gépírás. A gyorsírás meg csupa kriksz kraksz volt számára, mert a szavakat lerövidítve, különböző jelekkel írták le. Anyut sokszor kérte, hogy menjenek el az X-be, ahol mindenfélét ki lehet kölcsönözni. A gumimatractól kezdve a babakocsin, fűnyírón és táskarádión keresztül az Erika táskaírógépig. Néhányszor ki is kölcsönözték és olyankor Kriszti otthon pötyögött, csak sokszor azt nem tudta, hogy mit írjon. Egyszer amikor a hatos villamoson utaztak anyuval, felírta az összes megálló nevét amit érintettek, egészen a Petőfi hídtól a Margit hídig és otthon legépelte egy szép fehér papírra. Tehát Kriszti elmesélte, hogy a farsanghoz még az úttesten sem kell átmenni, úgyhogy egyedül is el tud menni.  Valószínűleg négy előtt vége is lesz, így nem kell sötétben mászkálni az utcán. Szombaton délután lázasan készült a farsangra. Zsuzsi megbetegedett és sajnos nem tudott menni, így egyedül indult el. Anyu kabátot adott rá, de útközben levette és kigombolta a piros ingét, mint a vagány kovbojok. A bokalengetős gatyáján a kisdobos öve volt, és abba dugta bele a műanyag pisztolyt amit még tavaly a búcsúban kapott. Fején a nagy kalap és lábán a piros csizmája is pont olyan volt mint a kovbojoknak. Legalábbis Kriszti teljesen úgy érezte magát mint egy vadnyugati hős. Már reggel elkezdett esni a hó. A kis faházból, ami a bejárati ajtó mellett kívül volt most a bácsi jött ki. Amikor jó idő volt, akkor a néni bújt ki a házból. Középen a kis hőmérő kék higanyszála alig látszott, olyan pici volt és a mínusz három foknál állapodott meg. Két órára már igencsak nagy mennyiség hullott le. A járdákon megjelentek az előbb söprögető, majd hólapátoló emberek. Mire Kriszti a farsang helyszínére ért, a kalapja karimája tele volt hóval. Amikor belépett, jót nevettek rajta emiatt. Mindenki nagyon klasszul volt felöltözve. Természetesen királylányból volt a legtöbb de akadt igazi űrhajós ruhába öltözött fiú is, Horváth Kálmán. Kartonból és műanyagból készítette az apukája és rá volt írva az elejére, hogy CCCP és hogy Szojuz1 és az is, hogy Gagarin. A sisakján nagy vörös csillag. Szóval tényleg klassz volt. Nagy Attila újra indián volt, csak most az anyukája varrt neki igazi bőrmokaszint és rojtos mellényt, ezért nemcsak külön díjat kapott, hanem ő lett a második helyezet. Az űrhajós az első. A harmadik helyezet Tóth Ági volt, mert nővérkének öltözött és egy majdnem igazi injekciós tűje is volt a játék orvosi táskájában. Kriszti már többször kapott ilyen piros orvosi táskát, mert nagyon szeretett orvosost játszani a babáival, de egy idő után eltünedeztek a műanyag apró lázmérők és a sztetoszkópok meg a piros kis műanyag ollók is. De mindig kapott másikat hol születésnapjára, hol karácsonyra. Sajnos a kovbojfelszerelést nem díjazták semmivel, de volt kóla és narancslé is és Eszti néni az elsősök tanára hozott egy nagy tálca csokis sütit. Na, az egy perc alatt el is fogyott. Négy óra előtt valamivel ért véget a mulatság, mert szóltak, hogy már olyan nagy kint a hó, hogy jobb lesz ha a gyerekek elindulnak haza, mert volt aki messzebb lakott. Kriszti amikor kilépett az épületből, alig hitt a szemének, mert mindent magasan betakart a hófehér csillogó hó. Kétoldalt a járdán magasra tornyozták a bácsik akik az utat takarították, úgy, hogy Kriszti át sem látott a másik oldalra. Azért fütyörészve és a pisztolyát lóbálva elindult hazafelé. Az utcájukban azonban még a járdán is akkora hó volt, hogy Kriszti majd' elveszett benne. Apró lábaival nagyokat kellett lépnie, hogy haladjon. Néhány ember lapátolta a havat, de az annyira porhanyós volt, hogy folyton visszahullott a járdára. Egyszercsak megjelent Zsuzsi apukája, mert a gyógyszertárba volt, és Zsuzsinak vitt gyógyszert. Amikor meglátta a kislányt, hogy küzd meg minden lépéssel, megszánta és megkérdezte, hogy akarja-e Kriszti, hogy a nyakába vegye és úgy vigye hazáig. Kriszti gondolkozott, hogy egy kovboj felül-e egy másik ember nyakába, de úgy döntött, hogy Lajos bácsi lesz a ló - persze ezt neki nem mondja meg - és ő meg lovagol a hátán. Lajos bácsi kérdezgette, hogy milyen volt a farsang és Kriszti amiről tudott be is számolt. Megígérte, hogy hétfőn átviszi a leckét Zsuzsinak. Amikor a házukhoz értek, anyu már a kapuban állt és várta őt. Pont azon volt, hogy elindul Krisztit összeszedni mert már fél öt is elmúlt és sötétedett és ez a nagy hó is! Megköszönte Lajos bácsinak a kedvességét és a nagy piros kapu bezáródott mögöttük. 
- Na, nyertél te kovboj? - kérdezte Krisztit
- Nem sajnos. De jövőre én is űrhajós akarok lenni mert az nagyon klasszul nézett ki.


2017. január 7., szombat

Vízkereszt

Apu megfogta középen a díszeitől megfosztott fenyőfát és odakoppintotta a padlóhoz a fenyőtalpakat.  Millió száraz fenyőtű hullott a padlóra, a hangjuk olyan volt mint amikor a nyári zápor veri az ablakot. A fenyőillat még így utószor ebben az évben megtöltötte a szobát. Majd még júliusban is szedegethetik a padló réseiből és az ablak keret repedéseiből az ott megbúvó tűleveleket. Január hatodika, vízkereszt napja volt. Illő ilyenkor már elcsomagolni a díszeket és az addig csillogó és pompázó fenyőfa kopaszon és szomorúan kerül ki az udvarra, hogy ott aprófa legyen belőle. Szomorú nap volt ez minden évben Kriszti számára mert minden visszasüllyedt a szürkeségbe. A bútorok visszakerültek a megszokott helyükre. Apu kinyitotta az ablakot és kidobta a fát a verandára. Cudar hideg volt kint. A karácsonykor leesett hó néhány napja olvadni kezdett majd hirtelen lehűlt a levegő és a mínusz tíz fokban az addig elolvadt hó jéggé fagyott. Életveszély volt az utcára menni. A járdákat a házmesterek és tulajdonosok sóval és fűrészporral szórták fel. Szerencsére vasárnap volt, így nem kellett még dolgozni menni anyunak és apunak és a suli is csak hétfőn kezdődött el. Vagyis holnap. Kriszti azért picit örült, hogy elmesélheti a barátainak, mit kapott karácsonyra és ilyenkor még nem kellett annyira komolyan venni a tanulást sem. A felmérőkön és a feleltetésen már túl voltak december elején, így a félévi bizonyítvány végleges eredményei már meg voltak. Kriszti tudta, hogy nem sok jót remélhet mondjuk magatartásból és szorgalomból, mert Emi nénitől hármasnál jobbat soha nem kapott. A számtan sajnos közepesnél jobb nem lesz, és tornából sem remekelt soha. Egyedül az olvasás, írás és ének  ami az átlagát picit feljebb dobta valamint a környezetismeret, hiszen anyuval ősszel rengeteget voltak a népligetben és a libegőnél kirándulni s ott szedte össze azokat a csodás színes és hatalmas faleveleket amiket aztán rajzlapokra ragasztott és bevitt a suliba. Persze az osztály falára nem az övé került fel hanem a Sallai Margité és a Dobos Etelkáé de ezt már megszokta. Pedig mindegyik levél nevét aláírta és Gyöngyikétől tanult egy nagyon klassz dolgot amit általában az emlékkönyvekbe szokott csinálni. Egy kivágott szívecskét tett a papírra vagy csillagot, mindegy. Aztán ráhegyezett egy kis piros ceruzahegyet majd az ujjával elmaszatolta körülötte. Mikor a szívecskét levette a papírról, ottmaradt a helye. Nagyon szép volt a levelek körül is. Az emlékkönyvbe szép verseket szoktak írni. Krisztinek is volt, de mindig valakinél ottragadt és csak hónapok múlva kapta vissza. Már három is elveszett. Amikor Gyöngyike nem volt otthon akkor az övét nézegette. Persze az nem tudott róla, meg is ölte volna. De Kriszti tudta, hogy hol van a lakathoz a kis kulcs. Elbújt egy sarokba és a verseket olvasgatta benne. " Az élet tengerén létezik egy sziget, úgy hívják boldogság, légyen ez a tied" vagy "legnemesebb kő a gyémánt mely nem tűr karcolást, legnemesebb szív mely inkább vérzik, mintsem hogy megsebezzen mást" és még a lapok széle fel volt hajtva és ha kihajtotta akkor az volt bele írva "Te kis piszok, nem látod hogy titok?".  Szerette olvasgatni ezeket a versikéket. Az ő emlékkönyvébe néha csak béna rajzok kerültek meg apu beleírta, hogy "nagyot ordít a viziló, emlékkönyvbe ez is jó" anyu meg azt, hogy "Krisztike kertjében, rózsát szed ölében. Nem tudja a kis szedő, hogy ő a legszebb rózsa ő!" De a többi osztálytársa csak hülyeségeket írt bele. Az Andi kishúga összefirkálta a lapokat amikor odaadta neki, hogy írjon bele, így azokat ki kellett tépni. És még egy csomót ki kellett tépni azért is mert az Etelkánál ráömlött a kakaó és néhány lap elázott. A végén alig maradt néhány benne. 
Anyu most elővette a henger alakú zöld porszívót és elkezdte a tűleveleket összeporszívózni. Szerette ezt a búgó és monoton hangot. Ilyenkor mindig elálmosodott de most segítenie kellett rendet rakni. A maradék szaloncukrot egy dobozba tette. Jó lesz az ínséges napokon amikor valami édességre vágyik az ember délután és ha nincs semmi, végül kínjában a megvajazott kenyérre kristálycukrot szór és azzal csillapítja vágyát. Sajnos a zselések elfogytak, ami Kriszti és az egész család kedvence volt, és csak a vacak és kemény kakaós és a még annál is vacakabb konzum szaloncukrok maradtak amelyek ezüst színű csomagolásban voltak de még a csokibevonatot is sajnálták rá, csak a kemény és túlságosan édes cukor volt benne. De ha nincs más, az is jó. A szép színes díszek visszakerültek a helyükre, ami néhány régi szaloncukros doboz volt aminek a teteje átlátszó műanyag. Vatta közé feküdt a halacska, a gomba, a kisangyal, a sok kis színes üveglabda és a hosszúkás csúcsdísz. Volt amelyik már több mint húsz éves is volt. Kissé kifakultak és minden évben néhány el is tört mert véletlenül a fán maradt és úgy dobták ki vagy csak egyszerűen lepottyant az év végére a tűleveleit elvesztett ágakról. A nagy szekrény tetejére kerültek a dobozok amelynek a szélén piros almák sorakoztak. A másik szekrény tetején néhány üveg befőtt volt amit még Margit néni készített a nyáron. 
Lassan minden a helyére került és így az 1976-os karácsony hivatalosan is elmúlt.

2016. december 17., szombat

A mandarin

A kopasz fák hiába várták a fehér és csillogó hótakarót, ami olyan ünnepivé varázsolta még a szürke és halottnak tűnő ágakat is, csak nem kezdett esni. Pedig hideg volt, lehet, túlságosan is, azért nem.  Az üres játszótéren a szürkületben egy kislány ült a kopott, rozsdás hintán és csak úgy unalomból rúgta meg néha a lábával a fagyos földet, hogy a hinta kilengjen egy picit. A távolabbi házak ablakát meleg fények világították meg, itt-ott már a karácsonyfa gyertyái is égtek, csillagszórók apró szikrái pattogtak a sötétben.  Messziről nehézkesen cammogó, fejkendős alak tűnt fel a magasra nőtt örökzöldek övezte kis úton. A kislány megállt egy pillanatra, hátha ő az, de csak az az öreg néni volt  aki az utcájukban lakott. - Miért nem jön már anyu? - lökte meg bosszankodva újra a földet, csizmája talpa alatt megcsikordult a kavics. Az öregasszony már a közelébe ért, s a hangra hirtelen megriadva oldalra fordult, hogy lássa ki az aki a zajt okozta. - Szűzmáriám, de megijesztettél! - mondta kissé kifulladt hangon, miközben a két teli fonott kosarat letette maga mellé a földre. - Te vagy az, na hogy is hívnak...-próbálta felidézni a furcsa nevet, amit először a nyáron hallott amikor Kovácsné elújságolta, hogy a Tölgyesiné lánya, Éva visszaköltözik az anyja házába, és hozza magával a fekete zabi gyerekét is, akinek az apja már tudj'isten hol kószál. Mer' ezek a feketék olyan népek akik nem tudnak megülni a fenekükön, hanem idejönnek tanulni aztán mire hazamennek Afrikába hát csináltak egy gyereket. - Úgy hangzik mint a Sárika, de valami más... - az asszony megvakarja a fejét a kendő alatt, majd nagyot sóhajt. - Miért nem vagy otthon? Hiszen karácsony este van, vagy ti azt nem tartjátok?
A kislány eddig csak unott érdeklődéssel figyelte az öregasszony próbálkozásait, és drukkolt is egy picit, hogy vajon eszébe jut-e a neve, ami egyszerűen Shirika.  Most azonban egy kérdést tett fel neki, amire illedelmesen válaszolni is kell. Anyu azt mondta, hogy legyen mindig udvarias, szorgalmas és kedves  hogy ne lehessen rajtuk fogást találni. Hogy pontosan ez mit jelent, nem tudta, mivel mindössze nyolc éves volt, de volt egy sejtése, hogy az valami nagyon rosszat jelenthet, valami piszkosat és durvát. Ha fogást találnak rajtuk akkor mint a dalban zsip-zsup kenderzsup, őket is megfogják és kidobják az emberek valami sokkal ridegebb és sötétebb helyre mint most. - Anyut várom. - mondta egyszerűen. 
Az asszony nem sokat tudott az utca végén álló apró házba költözött csonka kis családról, mindössze annyit, hogy Éva valami nővér a Megyei kórházban és a kislányt egyedül neveli. Nagyon korán jár munkába, a kislány meg egyedül jár iskolába, aztán délután is egyedül baktat haza az utcán. Szokta látni néha a konyha ablakon keresztül ahogy ráérősen rugdossa a köveket a járdaszélen. A múltkor utána futott két osztálytársa, két nagyobb lány és az asszony csodálkozott is, hogy ekkora barátai vannak ennek a kis kormos képűnek de a két lány valamit utánakiáltott és a sapkáját lerántották a fejéről, hogy aprórafont fekete haja kibukkant alóla. De ő csak ment tovább és nem szólt semmit, még vissza sem fordult a sapka miatt. Akkor megindult az asszony, hogy ez már neki is sok és majd rendet teremt, de mire kiért az udvarra, hát a lányok is és a kislány is eltűnt az utca két végén. 
- Hát ma is dolgozik anyukád? - mondta meglepett hangon.
- Muszáj neki, mert sok beteg van és nem kapott szabadságot. 
Az asszony csóválta a fejét. - Hiszen nem tudják, hogy egyedül vagy itthon?
A kislány felhúzta a vállát. Neki ez a nap is olyan volt, mint a többi. Azt sem tudta, hogy ma van karácsony napja. Anyu mondta ugyan, hogy nemsokára ünnep lesz és majd vesznek fát is és feldíszítik szépen, meg lesz diós bigli vagy valami ilyen neve van a süteménynek amit egyszer megkóstolt, mert anyu barátnője az egyik karácsonykor hozott még a  szállásra ahol laktak, és nagyon ízlett neki. Anyu akkor azt mondta, hogy ha egyszer hazaköltöznek akkor majd ő is fog sütni neki ilyet. Aztán nyáron meghalt a nagymamája akit soha nem ismert. Nem akart minket látni. Mondta anyu, de hiába kérdezte, hogy miért nem, anyu nem tudta megmagyarázni. Majd ha nagyobb leszel, akkor elmondom és meg fogod érteni. Simogatta meg ilyenkor a fejét. Tehát a temetés után, amit anyunak kellett kifizetni, mivel senki más rokona nem volt a nagymamájának, ideköltöztek az öreg szagú házba. Shirika tudta, hogy milyen az az öreg szag, mert anyu számtalanszor bevitte magával éjszakai ügyeletbe amikor nem volt kire hagyni őt, és a sok beteg öreg embernek pontosan olyan szaga volt, mint a nagyi házának. A bútorok is öregszagúak voltak és minden koszos volt. Anyu amikor tudott takarított de muszáj volt minden túlórát és ügyeletet elvállalni mert a ház rezsije jóval nagyobb volt amit eddig a bérletre fizetett. De szerette volna ha a lányának rendes otthona lenne végre. És a karácsonyt is máshogy szerette volna de nem sikerült elcserélnie ezt a napot, valahogy teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy neki is gyereke van. Ezért még se vacsora se karácsonyfa se ajándék nem volt. 
-Már nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. - szeme fehérje és az aprócska fogai csak úgy világítottak a sötétben. Picit pöszögött mert a két első foga még nem nőtt ki rendesen.
Az asszony lenyúlt a két kosárért, hogy újra felemelje. Nem volt sietős a dolga. Mindent megcsinált otthon. Vett fát is, feldíszítette. Mire  kiderült, hogy mégsem tudnak jönni a fiáék haza Angliából a két unokájával, addigra már sütött, főzött, fát díszített, takarított, ajándékokat vett. Az egyik unokája pont annyi idős mint ez a kis fekete lány. Tavaly voltak itthon, alig értett valamit abból amit beszéltek. Öt éve ott élnek és a gyerekek angol iskolába járnak, így szinte alig beszélnek magyarul. Most mandula gyulladása van a kisebbnek, kórházba került ezért törölték a hazautazást. Majd bepótoljuk húsvétkor anyukám! Mondta a fia, de tavaly sem tudtak hazajönni tavasszal mert valami közbejött. Mióta a férje meghalt három éve, egy kivételével egyedül töltötte a karácsonyt.
- Hát,  boldog karácsonyt! - nyögi ahogy felemeli a kosarat ami picit megbillen és egy mandarin kigurul belőle, pont a kislány kopott orrú csizmája elé. Lehajol és felveszi a narancssárga gyümölcsöt. Pont a tenyerébe fér, és jó illata van. Odanyújtja az asszonynak, aki már felegyenesedett. -Tartsd csak meg. - mondja halkan. Tedd a fa alá. - mosolyog, majd neki indul.
- Nincs fa még . - Mondja a kislány és kezét továbbra is kinyújtva tartja az asszony felé, aki most lecövekel.
- És az anyukám azt mondta, hogy ne fogadjak el semmit az idegenektől. - teszi még hozzá és feláll a hintából majd két lépést tesz az asszony felé, aki újra felé fordul.
- Nincs fátok? - mondja meglepett hangon és az égre emeli a tekintetét, mintha onnan várná a segítséget.
- Majd lesz....ha anyu hazaér. 
- Ilyenkor hol vesz fát?
- Hozzák...az angyalok, nem ő veszi. - most ő néz hitetlenkedve az öregasszonyra, hogy még ezt se tudja.
- Ja, hát persze... - motyogja az - Azért csak tartsd meg a gyümölcsöt. Sok vitamin van benne és ilyenkor télen kell a vitamin. 
- De az anyukám...
- Ismerjük mi egymást nem? Én vagyok a Marika néni. Anyukádat is ismerem. Évának hívják. Amikor kislány volt már akkor is itt laktak az utcában. 
- Akkor jó. - mondja a kislány és a mandarint a fehér pufidzseki zsebébe süllyeszti. - Köszönöm. - És megfordul, hogy visszaüljön a hintába. 
Az asszony újra elindul, tesz néhány lépést majd leteszi a kosarakat és visszafordul hozzá. - Nem lenne kedved elkísérni? Segíthetnél cipekedni és anyukád megvárnád nálam. 
- Nem. 
- Miért?
- Anyukám nem tudná, hol vagyok és nagyon megijedne. - Rázza meg pomponos sapkáját.
- Mi lenne ha felhívnánk a kórházat és megmondanánk, hogy itt keressen? 
- Már lehet, hogy elindult a kórházból. - mustrálja a sárga lámpafénnyel megvilágított park végét, ahonnan nem messze van a buszmegálló.
- Ha már elindult, akkor megvárjuk a ház előtt, úgy is előttünk vezet az útja hazafelé.
A kislány elgondolkodik ezen. Elég sötét van már, fél is egy picit, de haza sem akar menni, mert hiába fűtött az a modern kazán amit ősszel vett anyu, a ház ijesztő volt a régi komor bútoraival és a még mindig kikergethetetlen öregszagával. Feláll és belebújtatja a kezét az egyujjas kesztyűjébe, majd az egyik kosár után nyúl.
- Ez a beszéd. - Mondja az asszony és felemeli a kosarat úgy, hogy a kislány nem is érzi a terhét. Így bandukolnak egymás mellett csöndben egy ideig majd Shirika felnéz és az egyik lámpa fényében megpillantja az első hópelyhet. - Esik a hó! - kiált fel örömteli hangon.  Az asszony is felnéz.
- Igen, igen. Úgy látszik mégis fehér karácsonyunk lesz. Holnap reggel majd takaríthatom a havat. - teszi hozzá kissé bánatos hangon.
- Én szeretek havat takarítani. Anyu megengedte, hogy majd ha esik a hó, akkor én lapátolhatom el. Ha akarod, nálad is ellapátolom.
- Sok lesz neked az kincsem. - néz le a kislányra. - De azért nagyon köszönöm.
- Mondd csak, van barátod? 
- Van. Sok. 
- Na ennek örülök. És miért nem jönnek el hozzád soha? Mindig egyedül látlak.
- Ó azok nálunk laknak. - Teszi ki a kis kesztyűs kezét, hogy a hópelyhek ráhullanak.
- Nálatok? - kerekedik ki újra az asszony szeme. - Én soha nem látok senkit csak téged meg néha az anyukád. Vajon kik lakhatnak a házukban? Furcsa,hogy soha nem lát senkit. 
- Hát azok nem mennek sehová, mert a szobámban laknak. Három maci és egy baba...meg egy kenguru.
- De az iskolában, ott nincsenek barátaid?
A kislány újra csak vállrándítással felel, de nem szól semmit.
- Értem. - válaszolja az asszony, és most kicsit nehezebbnek érzi a kosarát mint előtte, s a szemében könnyek gyűlnek. Kovácsné épp a szemetet húzza ki amikor elhaladnak a háza előtt. A kukatető félúton megáll, ahogy meglátja a barátnőjét azzal a fekete kislánnyal, aki most a kosarát fogja és válaszolgat halkan a feltett kérdésekre.
- Hahó Marika! - kiált utánuk. Azok visszafordulnak. - Boldog karácsonyt! - Integet a szemeteslapáttal, majd észbekap és a másik kezét is intésre emeli.
- Nektek is Icukám! - szól vissza a nő. 
- Boldog karácsonyt! - kiált egy cérnavékony hang.
- Neked is...- mormogja alig hallhatóan Icuka. - De azért odasiet a kerítéshez.
- Hát mégse jöttek a gyerekek Marikám? - Mondja sajnálkozó hangon.
- Nem tudtak, sajnos...most nem. De nézd csak akadt egy segítségem addig is. - Fordul a kislány felé most. Holnap még a havat is ellapátolja nekem, azt ígérte. 
- És, hogyhogy veled...? -mondja kissé visszafogott ellenszenvvel a hangjában.
- Tudod Icukám, az anyukája még a kórházban dolgozik és nem tudjuk mikor jön haza. Aztán még az angyalok sem hoztak nekik fát...-néz most sokatmondóan barátnője szemébe - és vacsora sincs, így megkértem őt, jöjjön velem és várjuk együtt meg az anyukáját.
- Oh...értem. - Mondja most kissé megilletődött hangon Icuka. Hozzánk már jött az angyal! - mutat az ablakon át is jól látható, nagy és színes díszekkel megrakott fára.
- Nagyon szép, és színes. - néz a kislány az ablak felé. - Remélem nekünk is ilyen fát hoz az angyal. A két asszony összenéz a feje fölött. Szavak nélkül is elmond mindent a tekintetük. - Hát, biztos. De ha nem az se baj! - Szólal meg most Marika. - Az a lényeg, hogy fa legyen, ugye? 
-Igen, bármekkora lehet. - Mosolyog most a kislány.
- Hogy is hívnak? - Kérdezi Icuka.
- Shirika! 
- Oh, tudtam, hogy majdnem olyan mint a Sárika. - Nevet most Marika néni.
- Hát, boldog karácsonyt Shirika!  - Mondja most Icuka a kislánynak és barátnőjére néz. - Marikám, majd hívj fel később.
- Rendben. - ereszt meg egy gyors mosolyt az asszony, majd felemeli a kosarakat és elköszönnek. 
Icuka csoszogva besiet a házba. - Tóni! Megvan az a műfenyő amit tavaly vettünk? 
- Valahol a garázsban, de minek az neked? 
- Most találkoztam Marikával, és tudod vele volt az a néger kislány, az Éva gyereke... - az ajtó becsukódik, a hangok elhalnak.
Végre megérkeznek a takaros kis sárga házhoz. Az asszony kikotorja a kulcsot a zsebéből és kinyitja a kaput, majd még egyszer  az utca vége felé tekint. - Hát, anyukád még nem jön, úgyhogy bejöhetsz Shirika. A kislány engedelmesen követi őt. A kis üvegablakos ajtó kinyílik és belépnek a meleg előszobába. Fény gyullad ki ahogy az asszony felkattintja a villanyt. - vedd le a kabátod és a csizmád. - mondja a kislánynak aki körülnéz, majd szót fogad és a kabátot leveszi, majd követi az asszonyt a nappali felé, ahol egy kis karácsonyfa áll egy asztalkán, körülötte színes csomagolópapírban ajándékok. Az asztal feldíszítve, a levegőben fenyőillat terjeng. 
- Ó, de szép! És ezt mind te kaptad? - Néz álmélkodva a sok csomagra. - Biztos nagyon jó voltál.
Az asszony nevet. - Nem, ezek az unokáim ajándékai.
- És ők hol vannak? 
- Sajnos elég messze, de majd egyszer megkapják. Most felhívom a kórházat és üzenek anyukádnak, addig te csücsülj le ide a fotelba. Aztán harapunk valamit rendben? - csoszog ki választ sem várva a mamuszában az asszony. A kislány felmászik az öblös fotelbe és a színes és csillogó díszeket nézi a fán, amelyek úgy vonzzák a tekintetét mint amikor a tűz mellett ül az ember és belefeledkezik a lángok játékába. Fekete fehér macska riszálva sétál be a szobába majd a kislányt meglátva hirtelen megdermedve cövekel le. 
- Jaj de aranyos cica! - Mondja az. - cic,cic gyere ide kiscica! A kiscica aki már egy vén kandúr, kényeskedve, farkát a magasba tartva lép közelebb a kislányhoz aki most lecsúszik a szőnyegre és kezét kinyújtva várja,hogy a bársonyos macskaszőr a tenyere alá simuljon. Erre nem kell sokat várnia, mert hamarosan úgy látva, hogy nem jelent veszélyt az idegen, hozzádörgölőzik. Mire Marika néni visszatér a telefonálásból Shirika a macskával együtt ül a fotelben békés dorombolás kíséretében.
- Oh, látom megismerkedtél Peckessel.
- Az a neve?
- Igen, mert  mindig úgy jár kel mintha valami királyi fenség lenne, s én meg csak a szolgája lennék. - lép hozzájuk és megvakarja a macska fülét. - Az anyukád még bent volt a kórházban, és megmondtam, hogy itt talál ha hazajön. Megengedte, hogy itt várd meg kincsem.
- Az jó. - mondja röviden. - És mikor jön?
- Hamarosan, azt mondta. De még van egy két dolga bent.  - a szerencsétlen párának, hogy lehetnek ilyen szívtelenek a munkaadói, hogy még karácsonykor is... Felhívta Icut is, aki megkérdezte, hogy meg van-e még a pótkulcsa a Tölgyesiné házához. Marika sokszor járt át segíteni az asszonynak és amikor kórházban volt, locsolta a virágait. Ezért volt kulcsa a házhoz.
- De minek az neked? 
- Kitaláltam valamit Marikám. 
- Na?
- Hát mi lenne, hogy ha mi lennénk most az egyszer az angyalok ha már a jóisten nem siet segíteni?
Marika szája mosolyra húzódott. 
- Kiviszem a kulcsot és a postaládára teszem....és még egy szatyrot is akasztok a kilincsre. Boldog izgalommal ment vissza a szobába. Összekészítette a dolgokat és kivitte a kertkapuhoz.
Húslevest és rántotthúst vacsoráztak, majd saját készítésű málnaszörppel öblítették le. Aztán diós és mákos beigli került az asztalra. Az asszony nem is gondolta hogy ennyi ennivaló fér ebbe a gyerekbe. A diósat nagyon szerette Shirika, négy szelettel is megevett belőle. Közben előkerültek az unokák képei, mesélt róluk a kislánynak. Annak is megeredt a nyelve. Mesélt az iskoláról, és, hogy szeret énekelni és ötöst kapott írásból és olvasásból. Kilenc óra is elmúlt amikor az öblös fotel mélyén elnyomta az álom. 
Fél tízkor megszólalt a kapucsengő élesen s a kislány felriad álmából.  - Anyu! - mondja hangosan és már teljesen éber. 
- Várj csak várj. Még beengedem anyukád. - Csitítja le őt Marika néni, majd kisiet kaput nyitni.
A barna hosszú hajú szinte fiatal lánynak tűnő Éva a kapuban áll, kezében nejlon szatyor.
- Annyira restellem...tudom, hogy ott kellett volna hagynom csapot papot, de akkor mi lesz a betegekkel? Nincs aki átvegye őket és ha valami baj történik és emiatt...
- Semmi baj, ne szabadkozz kislányom. Jól elvoltunk mi itt ketten.
- De mondtam neki, hogy otthon várjon. 
- De aztán összefutottunk és segített hazahozni a kosaraim, én meg úgy is egyedül vagyok, itt meg a sok ennivaló. Tudod a fiamékat vártam, de nem tudtak jönni...
- Nagyon sajnálom. - mondja Éva miközben belép a szobába az asszony után.
- Anyuuuu! - Ugrik a nyakába a kislány.
- Mit igértél nekem, hol vársz rám? - Mondja kissé feddő hangon.
- De anyu, ma karácsony van! - válaszol Shirika
- Tudom kicsim, tudom. - Öleli magához a gyereket és szeméből egy könnycsepp hullik a kislány hajára.
- Na, hát az lesz a legjobb, ha elkísérlek benneteket! - Mondja Marika néni.
- Oh, semmi szükség rá. - néz picit értetlenkedve a nőre miközben feláll.
- Jaj dehogynem, nekem sem árt egy kis friss levegő. - Majd kapja a kabátját és a kislánynak nyújtja az övét. 
- Igazán kedves Marika néni.., - mondja Éva, és fogalma sincs hogy mivégre akarja elkísérni őket.
A hó már vékony lepelként telelepedett le az utca kövére, de még  ropogósan szárazon recseg a lábuk alatt. Shirika próbál összegyúrmázni egy hógolyóra valót de a száraz porhó minduntalan szétesik a kezében. Végül csak feldobja a levegőbe és vidáman sasszézik alatta. Intenzíven esik, gyönyörű, szikrázó hótakaró lesz belőle reggelre.
A házhoz érve Éva megtorpan mert az ablakokból világosság szűrődik ki. 
- Égve felejtetted a villanyt Shiri? 
- Nem, biztosan az angyal felejtette égve! - kiáltja és belöki az ajtót, ahonnan most Icuka és Tóni lép elő. 
- De hát...mi ez? - Néz zavartan a lány és a berohanó kislánya felé tekint. 
Icuka szeme párás a meghatottságtól.
- Boldog karácsonyt Éva! - Mondja és összenéz Marikával, akinek ugyancsak könny gyűlik a szemébe.
- Anyuuuuu! - kiált ki a szobából a kislány! - Itt volt! Tényleg itt volt az angyal!!!
Éva a három emberre néz akik most félreállnak az ajtóból és belép a szobába, ahol egy apró karácsonyfa áll, alatta csomagok. Az asztal megterítve szépen, sült hús és burgonya van a közepén és egy felszeletelt diós beigli.
- Hát ez...- mondja Éva, és szeme könnyel van teli.
- Itt volt az angyal. - Mondja Marika. - És ezután bármikor nagyon szívesen segítünk vigyázni Shirikára. - Ráncai összefutnak az arcán ahogy rámosolyog. Éva könnyei fátylán keresztül mosolyog Icura, Tónira és Marikára.
- Köszönöm!
- Anyu nézd ajándékot is hozott! - cipel oda egy piros csomagolópapírral borított dobozt. 
- Hát bontsd ki kincsem! - bíztatja Marika a kislányt.
Óvatosan, vigyázva, hogy ne sérüljön meg a papír bontja le a rétegeket de nem tud megbírkózni vele. Tóni bácsi letérdel. - Nem így kell azt te lány! - Majd segít lehámozni a papírt és egy kisvasút doboza kerül ki a csomagból. Marika széttárja a kezét bűnbánóan, de Shirika felsikolt. Honnan tudták, hogy erre vágyom?
Leülnek az asztalhoz a felnőttek. Éva megvacsorázik. Tóni bácsi segít összerakni a síneket a szőnyegen. 
Egyszer csak felpattan a kislány, kirohan az előszobába majd kezében a mandarinnal tér vissza.
- Majdnem elfelejtettem! - mondja, majd a mandarint a kis fa alá helyezi óvatosan.